Keresés
  • matetorok

Krulik Zoltán

„ha valaki nem viszi vállán a zenekart, akkor nincs zenekar.”


Krulik Zoltán, 2021 (© fotó: Török Máté)

Krulik Zoltán a hazai világzene meghatározó muzsikusa, aki a műfajok között egyensúlyozva alakította ki sajátos hangzását. A Makám együttes és Krulik Zoltán neve az elmúlt évtizedekben eggyé vált. A verseket megzenésítő és népdalokat feldolgozó alkotó az elmúlt években egy vers és két prózakötettel is jelentkezett.

Török Máté: - Itt ülünk Káptalantóti egy régi parasztházának udvarán, s a muzsikus létről beszélgetünk. Kétlaki életet élsz. Hol innen, hol pedig Budapestről indulsz el a koncertjeidre. De honnan indult az utad? Krulik Zoltán: - Felsőgallán születtem, ami ma Tatabánya része, hasonlóan, mint Alsógalla vagy Bánhida, ahol a Turul-szobor áll a Kő hegy tetején. Felsőgallán és Alsógallán főleg sváb, míg Bánhidán szlovák ajkú katolikusok éltek. Mindhárom településnek saját temploma volt, s mi mind a háromba jártunk misére, attól függően, hol laktunk éppen. Felsőgallán kereszteltek és Bánhidán voltam elsőáldozó.


T.M.: - Meddig éltél ott? K.Z.: - Négy éves koromig laktunk Felsőgallán, s itt történt, hogy az ÁVO (Szerk.: Államvédelmi Hatóság) költöztetett ki minket. Tatabánya akkor még különálló városrész volt, s a kommunizmus idején olvasztották össze a másik három településsel. A kis falvakban élő emberek nem igazán szerették volna az összeolvadást, a függetlenségüket féltették. A Turul alatti szántóföldön felépült egy új városrész, mely az Újváros nevet kapta, ahová szüleimmel, nagyszüleimmel és nővéremmel 1954-ben költöztünk. Ott éltem egészen tizennégy éves koromig, amíg fel nem vettek Pannonhalmára 1966-ban. A mai napig nosztalgiával tekintek a régi falvakra, ha elsuhanunk az autópályán a Turul szobor alatt, mely szintén a családtörténetünk része, ugyanis anyai nagyapám vezetésével folyt 1958 nyarán a háborús sérült szobor restaurálása, amit 1907-ben Donáth Gyula alkotott a Millennium tiszteletére.


T.M.: - Említetted, hogy Felsőgallán főleg svábok éltek. Te is sváb családból származol? K.Z.: - Apai nagyapám lengyel, nagyanyám erdélyi szász. Édesapámék heten voltak testvérek, anyanyelvük révén sokáig németül beszéltek otthon. Mikor én megszülettem, már magyarul beszélő volt a család. Anyai ágon magyarok a felmenőim. Mohos Anna dédanyám ágán, volt egy báró is a családban, aki harcolt a honvéd seregben 1848-ban, amiért Kufstein várába zárták és elkobozták a Bicske környéki birtokait.


T.M.: - A szüleid mivel foglalkoztak. K.Z.: - Édesanyám leginkább velem, a nevelésemmel, akkor úgy mondták, háztartásbeli. Édesapám volt a kenyérkereső, mint jó nevű szabómester. Nagy műhelyt vitt a háború előtt, de az 50-es évekre egy összepréselt világban találta magát. Harmonikus lelki alkatú ember volt. Alaptermészetéhez tartozott a jókedv és derű. Ritkán láttam szomorúnak, megtörtnek, de estére ő is elfáradt.


T.M.: - Van testvéred? K.Z.: - Az édesapámnak az első házasságából született egy kislánya, Ágnes, akinek az édesanyja 1944-ben meghalt agydaganatban. Ezután találtak egymásra édesanyámmal és össze is házasodtak. Ágnest anyám nevelte fel. Ágnes és köztem tizennégy év volt a korkülönbség, így amikor cseperedtem, ő már férjhez ment. Budapesten éltek a Németvölgyi úton, majd Dunaújvárosba költöztek.


Krulik Zoltán káptalantóti házának kertjében, 2021 (© fotó: Török Máté)


T.M.: - A Pannonhalmi Bencés Gimnázium egy bentlakásos intézmény. Jó volt a közösség? K.Z.: - Pannonhalma egy hihetetlen váltás volt az életemben. De már az is nagy tett volt a szüleim részéről, és bátorságra vallott, hogy minden vasárnap, a legnagyobb Rákosi diktatúrában is templomba jártunk. A Pannonhalmán eltöltött négy év életreszóló lelki és emberi tartást és tartalmakat adott. Az ott szerzett barátságok mai napig élők. Összetartó társasággá kovácsolódtunk. Lövey Félix volt az osztályfőnökünk, kiváló pedagógus, fizika és matematika tanár, aki ma Tihanyban él, kilencven éves, aki fiatalember volt, amikor minket, mint osztályt megkapott. Tatának becéztük és ma is így hívjuk. Ez sok mindent elmond a vele való kapcsolatunkról. A mai napig összejárunk évente többször is és őt is meglátogatjuk.


T.M.: - Pannonhalmán már te orgonáltál az osztálymiséken. Mikor kezdtél zenét tanulni? K.Z.: - Hat éves koromban kezdtem a zongora tanulmányaimat. Ki gondolt arra, akkor, hogy a zene az élethivatásommá lesz? Leginkább édesanyám szerette volna megadni nekem ezt az esélyt, a benne dédelgetett polgári nevelés részeként. A középiskolában az egyházi zene – és itt kiemelném a gregoriánt, melyet Szigeti Kilián atya jóvoltából a szertartásokon, mint a kórus tagja, hetente többször is gyakorolhattam – és a klasszikus zene mellett roppant módon érdekelt a beat-zene is. Leginkább a Beatles, a Stones, Jimi Hendrix zenéje fogott meg, de a többiek ugyanúgy elvarázsoltak. Hihetetlen gazdagságban ömlött a világra az angolszász popkultúra. A magyar zenekarok között az Illés volt a kedvencem, de elmondható, hogy Pannonhalmán a legtöbben „Illés-rajongók” voltunk.


T.M.: - Milyen zenei élet volt Pannonhalmán?

K.Z.: - Korántsem olyan színes, mint manapság, de számomra roppant gazdag. Három ága volt a zenélésnek. Az orgona révén, a szakrális eseményeken való zenei szolgálat, például az osztálymiséken, vagy a harmadik dombon álló Boldogasszony kápolna egymanuálos barokk orgonáján, a májusi litániákon. A másik a gregorián-kórusban való éneklés a bazilikában, a harmadik pedig a gitár és zongora révén a kor ifjúsági zenéinek a reprodukálása az alagsori zongoratermekben többedmagammal. Már elsős koromban Kilián atya jóvoltából a gregorián-kórusban énekelhettem. A Teleki Pálról elnevezett teremben volt a rosta, ott várt minket, kis elsősöket és az általa megadott közismert énekek előadása közben elkezdte kiválogatni a legjobbakat. Hihetetlen precizitással hallotta meg a hamis hangokat még a távolabb ülőkét is elcsípte. A végén, kéttucatnyian maradtunk, akik csatlakozhattunk a gregorián kórushoz. Nem is sejtettük, mennyi kincset kapunk ott egész életünkre. A gitáros éneklést Szepesi Laci barátommal kezdtük el. Van is egy fénykép rólunk, amit hittantanárunk Tarnai Brúnó atya készített a cipőpucoló helyiségben, ahol bátran verhettük a gitárt. Az első gitáromat a szüleimtől kaptam. Szepesi Lacival való zenei találkozásunk egyébként roppant izgalmas volt. Az első napok egyikén, az akkori tornaterem tetején lévő teraszon lófrálva valahogy bekeveredtünk a Teleki terembe, ami, mint később megismertük, moziként szolgált, s ahová csak a folyosóról nyíló ajtókon lehetett bejutni. Egy Steinway koncert zongora állt a terem túlsó végén, amire azonnal „rávetettük” magunkat és eljátszottuk egymásnak az otthoni repertoárt a Rolling Stones Ruby Tuesday c. számától kezdve az Illés Ne gondold, hogy tied a világ c. daláig. Egy idő után csikordult az ajtóban a kulcs, s egy reverendás, szigorú tekintetű férfi lépett be kérdő tekintettel. Ő volt Luif Otmár igazgatóhelyettes és a kollégium főprefektusa is egyben, mondhatnám, élet-halál ura. Voltaképpen, a terembe jutás mikéntje érdekelte őt, majd meglepő türelemmel világosított fel, hogy ezt a zongorát csak klasszikus zenei koncerteken a Filharmónia által kiközvetített zongoraművészek használhatják, de az alagsorban van három másik, azokat püfölhetjük napestig a szabadidőnkben. A Kortárs Kiadónál ősszel megjelenő Anyakönyv c. prózakötetemben írok részletesebben a pannonhalmi emlékeimről is.


T.M.: - Pannonhalma után kerültél fel Budapestre? K.Z.: - Nem. Előtte még előfelvételisként tizenegy hónapig katonáskodtam Kiskunfélegyházán. A kötelező katonai szolgálatok mellett ott is végig zenéltem néhány társammal. Utána, 1971-ben kerültem Budapestre, ahol villamosmérnöknek készültem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán. Jártam a kántorképzőbe is, valamint Egerben a mostani Eszterházy Károly Egyetem hallgatója is voltam. Ebben az időszakban nagyon sok olyan zenei élményben volt részem, ami befolyásolta további zenei utamat. Az egyik egy Kaláka koncert volt a Főiskola nagytermében, ahol akusztikusan játszottak, s a Gryllus testvérek és Radványi Balázs mellett Dabasi Péter volt a negyedik tag. Nem hallottam még addig őket, s bár már számos zenei világgal találkoztam a templomi énekléstől a gregoriánon át a beatzenéig, de ez egészen lenyűgözött. Talán ennek hatására kezdtem zenekart, zenekarokat alapítani osztálytársakkal, barátokkal. Sok dalukat ma is tudom. Szilágyi Attila barátommal alapítottuk az első formációnkat Szélkiáltó duó néven.


T.M.: - Ez a pécsi Szélkiáltó együttes megalakulása előtt vagy után volt? K.Z.: - Még előtte. De még a duó előtt, jut eszembe, a rövid életű Cirkusz együttes billentyűse voltam, aminek Horváth János gitáros és csellista volt a vezetője. Vele később már hangmérnök korában dolgoztam sokat, amikor a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójának a hangmérnöke volt. A Szélkiáltó-duó után született meg a Creatív Stúdió Öt, röviden C.S.Ö. A cső kifejezés akkoriban köszönési formulája is volt a diáknyelvnek, ma sem veszett ki teljesen. Akkor, rejtetten egyfajta filozófiát is sugallt, valamiféle ellenzéki felhanggal. A két gitár mellé érkezett Juhász Endre oboista, Bencze László nagybőgős, és Szalai Péter tablás, de a kezdeti időben még benne volt például Reőthy Gábor is, aki a Vasmalomnak lett az alapítója, s egy időben Roskó Gábor oboista is játszott velünk, aki a zene mellett grafikával és festészettel is foglalkozott, majd e pálya mellett döntve lett végül képzőművész.


T.M.: - Hogy indult a profi pályafutásod, milyen zenei behatások értek még az indulásnál? K.Z.: - A Kaláka mellett inspirált a Sebő-Halmos féle irány is. A Vízöntőt nem hallottam akkoriban, de a Gépfolklórt például már igen és a Kolindát. És bár hatással volt rám az autentikus népzene, de annak tudományos része nem vonzott. Engem inkább a Kolinda féle irány érdekelt, amit manapság világzenének hívnak. A másik ikonikus együttes számomra a Syrius volt, s köztük főleg Orszáczky Miklós muzsikája és muzikalitása, aki később Jackie Orszáczky néven lett Ausztráliában világhíressé. Sebő Ferenc, akit elsőként Zolnay Pál Fotográfia című filmjében láttam, a népzenészek mellett a verséneklők között is jeleskedett. Zolnay Pállal később több közös televíziós munkánk is volt, mielőtt portréfilmet készített volna a Makámról. 1986-ban Utcazenészek címmel vetítette a Magyar Televízió esti műsoridőben, ami nagy ismertséget hozott a zenekarnak. Nem igazán örültünk a film címének, mert akkor már hivatásos zenészek voltunk, ami akkoriban azt jelentette, hogy ORI-vizsgával rendelkeztünk, amihez működési engedély is társult (Szerk.: Országos Rendező Iroda által kiadott engedély) – megszabott tiszteletdíjjal.


T.M.: - Elkezdtél verseket megzenésíteni. Emlékszel az elsőkre? K.Z.: - Ez a Szélkiáltó duó idején volt. Egy-kettő felsejlik, amiket akkor írtam, de valószínűleg elég gyenge dalok lehettek, mert a többségét elfelejtettem. Egy, ami megőrződött, s ez Petri György Már csak szonettje.

Petri György: Már csak


már csak a zápor mocskos kopogása

már csak lucskos cipők nehéz kabátok

már csak gőzben zsivajló talponállók

már csak fűrészporos kő tapodása


már csak a celofán alatt dohos pogácsa

már csak a pezsegő híg ködbe mállott

utcalámpák az aprópénzből váltott

utolsó blokk a rendőr jótanácsa


már csak a kihalt villamosmegállók

már csak a szél szabálytalan futása

a sokközű városon át hiába


már csak a félbehagyott ásatások

már csak az éj gazos kutatóárka

már csak a didergések ásitások


T.M.: - Hosszú évtizedek óta a neved összeforrt a Makám együttessel, de a Makámig való elindulásig még sok minden történt veled. A Kandó elvégzése és 1984-es megalakulásig milyen formációkban zenéltél? K.Z.: - A Kolinda 1978-as megszűnése után jött létre a Kolindából már ismert Dabasi Péterrel az Unikum együttes, amiben a Gépfolklór két tagja, Balázs Jancsi bőgős és Róbert Gyuri fúvós mellett, Matolcsy Eszter hegedűs játszott még, de valamiért nem jöttek ki jól egymással, s Péter helyére meghívtak engem. Néhány héttel később egy holland turnén már Utrechtben találtam magam, de a két-három hetes világjárás után felbomlott ez a formáció is… Ez még 1980 telén lehetett. Ezek után nem sokkal Dabasi Péter keresett meg azzal az ötlettel, szálljak be új zenekarába, szeretne egy új Kolindát. Álmaim zenekara volt a régi Kolinda, s hogy e név alatt hajózhatok én is, nem várt csodának tűnt. Bejártuk a világot, ami akkor Európa nyugati felét jelentette. A Makám & Kolinda együttes tagjai az 1980-as megalakuláskor: Dabasi Péter-ének, mandolincselló, Matolcsy Eszter-hegedű, ének, Juhász Endre-oboa, Szőke Szabolcs-gadulka, Krulik Zoltán-gitár, ének, Kőszegi Péter-nagybőgő.


T.M.: - Miért lett végül Makám és Kolinda ennek az együttesnek a neve? K.Z.: - Talán azért, mert Pétert zavarta, hogy ez nem az eredeti Kolinda már, mindamellett a koncertszervező, azaz az Interkoncert, arra kapacitált minket, hogy találjunk ki egy alternatív együttes-nevet, amiben a Kolinda név is szerepel. A Kolinda nevet érdemes volt megtartani, jól csengett Nyugaton. A megalakulás után néhány hónappal már lemezfelvétellel egybekötött holland turnéra készültünk. A Makám és Kolinda című album 1982-ben jelent meg Hollandiában a Munich Records, majd itthon 1984-ben a Hungaroton gondozásában. Az On the Way / Úton című, második, s egyben utolsó lemeze az együttesnek 1984-ben látott napvilágot szintén Hollandiában.




T.M.: - Miért szűnt meg a Makám és Kolinda 1984-ben? K.Z.: - Péter újítani akart, s tagcseréket szeretett volna, amivel többen nem értettünk egyet, így igazából kettévált a csapat. Nem volt bennünk harag, csak külön úton akartuk folytatni tovább. Péter vitte a Kolinda nevet, én a Makámot. Gyakorlatilag újra alakult a C.S.Ö. Ugyanis Bencze László bőgős, Juhász Endre oboista, Szalai Péter tablás és jómagam voltunk az alap, s a M&K-ban megismert Szőke Szabolcs gadulkást hívtuk még hozzánk. Így alakult meg 1984-ben a Makám. Ebben az időszakban instrumentális zenéket komponáltam, így a Makám első tizenöt évében nem volt ének a műsorunkban. Nagy hatással voltak rám Steve Reich, Frederic Rzewski és a hazai szerzők Szemző Tibor, Melis László, Faragó Béla és Sáry László kompozíciói melyek a minimál, vagy más néven repetitív zene jegyeit viselték magukon, mely zene akkor soron volt. Az Amadinda és a 180-as Csoport játszották ezt a világot. Ezen időben, vagyis a 80-as évek első felében írtam a más szisztémákra épülő hasonló stílusú darabjaimat. Ezek közül a Kettős él, a Fecskefészek-sziget és a Vízóra, a Hungaroton Classic által kiadott Közelítések c. lemezünkre is felkerültek. Szépen ívelt a pályánk, s ez köszönhető volt a Zolnay-filmnek, az Utcazenészeknek is. Minden nap próbáltunk, és senki nem játszott más zenekarban. Akkor ez evidencia volt.




T.M.: - Lovász Irén nevéhez köthető, hogy az ének megjelent a Makám muzsikájában. Mikor volt ez? K.Z.: - Egy német kiadó, az Erdenklang vezetője Ulrich Rützel keresett meg valamikor 1998-ban azzal a felvetéssel, hogy komponáljak egy lemezt Irénnek. Annyi kikötése volt, hogy népdal feldolgozások legyenek, de a dalok kiválasztásában már szabad kezet kaptam. Kilenc olyan magyar népdalt választottam, amelyek legközelebb álltak a szívemhez, többnyire régi stílusúak. Így született meg a Skanzen című album 1999-ben. Ebben a Makám hangszeres korszakában szerzett zeneszerzői tapasztalataimat az énekhang párosításával tudtam gazdagítani. A régi Makám zeneisége és a népdalok, az énekhang megjelenése új korszakot nyitott a pályámon és a Makám életében is. Nagyon szerettem ezt a feladatot. Végül a Fonó Records gondozásában jelent meg a SkanZen c. Makám album Lovász Irén és Bognár Szilvia énekével. Ennek a produkciónak nagy lett a visszhangja, Párizsba is eljutottunk, a Theatre de la Ville Abesses színházában két koncertet adtunk. A francia turné alatt rá kellett jönnöm, hogy szerencsésebb, ha külön produkciókban folytatjuk tovább. Így három lemez készült Irénnel, a Skanzen, 9 Colinda és a Szindbád, s három Szilvivel, a Skanzen, Anzix és az Almanach.




T.M.: - A kezdeti Makám felállásból egyedül te maradtál, s Irénen és Szilvin kívül énekelt még nálatok Palya Bea, Herczku Ági, Szalóki Ági is, majd később Korzenszky Klári és most Magyar Bori és Bede Sári, de az instrumentális posztok is cserélődtek az évek folyamán. Mégis talán a legnagyobb tagcsere 2006-ban volt, amikor teljesen új Makám felállás született, mint a korábbi. Ez megviselt akkoriban? K.Z.: - Persze, nagyon is megviselt, minden váltás megvisel, de utána megújultam, s feltámadásnak éltem meg, hogy megismerhettem azokat, akikkel javarészt ma is dolgozok. Amit leginkább megtanultam ebből, az volt, ha valaki nem viszi vállán a zenekart, akkor nincs zenekar. Rühelltem, mint Jónás a prófétaságot, ezt az új szerepet, de menni kellett előre, vártak minket Sepsiszentgyörgyön.



T.M.: - Ma olyan tagokkal muzsikálsz együtt, akik máshol is játszanak. Hogy lehet összeegyeztetni a koncerteket, próbákat? K.Z.: - Nehezen. Ma már mindenki több lábon áll, s több helyen kell muzsikálnia ahhoz, hogy megéljen. Néhányan tanítanak is közülünk. Új világ van, ami folyamatosan változik. Vannak olyan zenész barátaink, akik ilyenkor kisegítenek.


T.M.: - Miért van az, hogy a Makámban mindig csak női énekesek vannak? K.Z.: - Ez a felállás a Makám átmeneti idejében, a hangszeres és vokális korszak határán érlelődött, s kristályosodott ki, nevezetesen az ének, hegedű, szaxofon, gitár, bőgő, ütőhangszeres szextett. S az is valahogy evidencia volt, hogy ezek a dalok női hangra születtek. Ma sem tudnék kitalálni jobbat, noha kísérletezem, vannak vendég muzsikusok a nagyobb, ünnepi alkalmakkor velünk. Igaz, hogy a feleségem már a kezdetekkor próbált rávenni, hogy énekeljek el én is néhány dalt a szerzeményeim közül, de hiányzott belőlem az énekesi ambíció. Aztán idővel mégis megjött a kedv, s született néhány olyan Makám produkció, amit énekesként is jegyzek. Ilyen például a Robinzon Kruzo anyag, valamint az Eladó a hajó c. főleg Ady és Somlyó Zoltán versekre született album. A másik „felbujtó”, aki ambicionálta az énekesi pályámat egy előadóest felkérés kapcsán, Kelemen László volt, akivel együtt dolgoztunk a Fonóban, s aki később a Hagyományok Háza igazgatója lett. Így végül megjelent a férfihang is a Makámban.


T.M.: - Mennyi ideig dolgoztál a Fonóban? K.Z.: - Tizenöt évig voltam a Fonó művészeti vezetője, mindamellett több mint száz koncertet adtunk a Makámmal évente. Nem volt könnyű összehangolni a kétféle tevékenységet, de úgy érzem, sikerült, és úgy tekintek vissza rá, hogy világszínvonalú programok, estek létrejöttét teremtettük meg jó hangulatban, csapatmunkával a Fonó születését követő másfél évtizedben. Ennek köszönhetően vált egyre ismertebbé a Fonó, s lett az ország meghatározó folklór centruma. Mióta vége ennek a korszaknak, még több időm maradt a zeneszerzésre, s felhorgadt bennem a vágy, mely gyerekkorom óta kísért, az írásra. Verseket, dalszövegeket mindig is írtam, de a próza másféle anyag, s másféle munkakörülményeket is kíván, elsősorban időt. A legolcsóbb mozi c. verses-, és Az utolsó papírrepülő c. prózakötetem után hamarosan megjelenik harmadik könyvem Anyakönyv címmel, mely szintén emlékezős prózakötet lesz.


T.M.: - Említetted, hogy verseket és dalszövegeket is írsz, de mi a különbség a kettő között? K.Z.: - Teljesen más a kettő. Nálam együtt születik a dalban a dallam és a szöveg. Verset harminc éve írtam.


T.M.: - Van olyan költő, akinek nem nyúlnál a verseihez dallammal? K.Z.: - Nem a költőtől függ, hanem a szövegtől, hogy alkalmasnak találom-e dal komponálására. Persze, mindent meg lehet zenésíteni, egy újságcikket, vagy az időjárás jelentést is, de a dalnak megvannak az évszázados alapszabályai. Sokáig Pilinszky verseire úgy tekintettem, hogy azok tabuk, legalábbis számomra. Most mégis belekezdtem párba, de ennek kapcsán érdemes megemlíteni, az énekelt versek tekintetében is az a kérdés, hogy mennyi muníciót gyűjtöttél össze az évek folyamán, s milyen eszköztárral dolgozol.


Krulik Zoltán, 2021 (© fotó: Török Máté)


T.M.: - Van olyan vers, ami kedvesebb számodra valamiért a többinél? K.Z.: - Ez függ attól, milyen hangulatban vagyok, vagy mivel foglalkozom. Általában az mindig a legkedvesebb, amin dolgozom. Már Pannonhalmán kisdiák koromban közel kerültem Ady néhány verséhez, amelyekre kedves tanárom Szabó Flóris OSB hívta fel a figyelmet, s mikor a Collegium Hungaricum felkérése érkezett, ezekkel kezdtem a sort, melyeket közel harminc Ady-megzenésítés követett. Tavaly József Attila, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Szép Ernő verseivel foglalkoztam egy pályázat kapcsán, most a veszprémi Kabóca Bábszínház új darabjához kértek tőlem zenét. Ugyancsak dolgozom új lemezünkön, melyre eddig Ágh István, Jász Attila, Térey János, Falcsik Mari, Jónás Tamás, Sajgó Szabolcs és Pilinszky János egy-egy versét választottam.


T.M.: - Mit üzensz a kezdő ifjoncoknak, akik ezzel akarnak foglalkozni? K.Z.: - Az alkotás a bensőnkkel való intenzív foglalatosságot jelenti. Fontos, hogy gyűjtsük a muníciót. Állandóan munkálódni kell magunkon lelki, szellemi és szakmai értelemben is. Tanulni pedig bármiből lehet, pillangó röptéből, felhők járásából.


T.M.: - Ebben a Covidos időszakban mivel telt az időd? K.Z.: - Hihetetlen alkotókedv támadt bennem. Több mint tíz megzenésítésem született. Utána mi is elkaptuk feleségemmel a Covidot, és kórházba kerültünk, de miután hazatértünk, elkezdtem írni. Mikor megnyílt a lehetőség, újra zenéltünk. Furcsa, de egyszerre két dologgal nem tudok foglalkozni.

Krulik Zoltán a Pannónia Stúdióban, 2020 (© fotó: Török Máté)

T.M.: - Jó egészséget kívánok és nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!


(A beszélgetés ideje: Káptalantóti, 2021. július 27. Köszönöm a szöveg lektorálását Krulik Zoltánnak)


#verséneklő #dalköltő #KrulikZoltán #Makám #Kolinda #CSÖ #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

80 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése