Keresés
  • matetorok

Tolcsvay Béla

Frissítve: márc 25

„Én egy Rousseau-i figura vagyok, azt vallom, hogy vissza kell térni a természethez! A természet mindig megújítja az embert!"

Tolcsvay Béla, 2021 (fotó: Török Máté)


Tolcsvay Béla Kossuth-díjas énekmondó az 1960-as évek közepén a folk-beat irányából indult el testvérével, Tolcsvay Lászlóval a magyar zenei életben. Az elmúlt fél évszázadban számtalan formációval zenélt együtt, de az utolsó évtizedben leginkább a szólóestjein találkozhatott vele a közönség. Saját dalai mellett versek megzenésítőjeként, színpadi művek zenéinek megálmodójaként is ismert. Pázmándi otthonában beszélgettünk az unokái által Bélapának hívott muzsikussal.

Török Máté: – A budai várban nevelkedtél, s ott is laktál hosszú évtizedekig. Most pedig Pázmándon beszélgetünk egy régi parasztház beépített verandáján, ahol már 20 éve élsz. Miért költöztél Pázmándra? Tolcsvay Béla: – Véletlenül. Azt se tudtam, hogy létezik ez a hely. Máté Pétertől hallottam róla először egy „kemény” hajnal után, amikor az ORI (szerk.: Országos Rendező Iroda) előtt beszállt a taxiba, s azt mondta a sofőrnek, hogy vigyen engem Pázmándra. Akkor tudtam meg, hogy ő itt lakik. Sok évvel később, amikor megismerkedtem Julival (szerk.: Tolcsvay Béla párja), többször jártunk Solymosi Jóskához Velencefürdőre egy téliesített faházba. Mindig nagyon nehezen indultunk onnan vissza Budapestre. Egy ilyen alkalommal kérdezte Jóska, hogy miért nem adjátok el a budapesti lakást, s költöztök a környékre. Elgondolkoztunk, majd keresgélni kezdtünk. Olyan helyet kerestünk, ahol nyugalom van. Így kerültünk Pázmándra, s már az is megtetszett, hogy bekanyarodva a főutcára sorban álltak a parasztházak, szemben a templom. Ez a látvány rögtön Fertőszéplakra emlékeztetett, ami gyerekkorom egyik kedves helye volt. T.M.: – 1967-ben indult útjára a Tolcsvay-trió. Akkor te 20-21 éves voltál. Mi vitt titeket a gitár és a muzsikálás irányába? Milyen hangszeren tanultatok kezdetben? T.B.: – Mind a ketten (szerk.: Tolcsvay László zeneszerző, előadóművésszel, aki Tolcsvay Béla öccse) tanultunk zenét már 6 éves korunktól kezdve. Édesapánk általános iskolai énektanár volt, így általa került közelebb a muzsika a családban. A testvérem zongorázni és pedig csellózni kezdtem tanulni. Mikor a Beatles zenéje eljutott hozzánk, abbahagytam a csellótanulmányaimat, s kezembe vettem a gitárt. Abban az időben rengeteg zenekar alakult. Mi is megalakítottuk a Rákóczi Gimnáziumban, ahova jártam a Stringers nevű együttest. Mindent játszottunk, főleg angolszász zenéket, próbáltunk angolul énekelni, bár nem igazán tudtunk angolul. Később bekerültünk a Wanderers együttesbe a testvéremmel, s a Horizont tánciskolában muzsikáltunk a Lenin körúton, Budapesten minden hétvégén. Akkor vettem egy szájharmonikát Lacinak, amin elég jól meg is tanult játszani. Ezek után kezdődött az együttesek között a „fegyverkezési hajsza”, azaz, hogy minél jobb hangtechnikája és hangszere legyen egy-egy együttesnek. Mivel mi ketten voltunk egy családból, mindenből kettőt kellett volna venni, erősítőből, gitárból. Erre persze a pedagógusfizetésből nem telt. Így alakult ki az, hogy akusztikus hangszereken képviseltük a kor beatzenéjét, ami aztán a védjegyünkké vált. Alapból egy lengyel gitárunk volt, amit főleg Laci használt, én pedig egy orosz gitárt alakíttattam át 12-húros gitárrá, ami tudtommal az első 12-húros gitár volt Magyarországon. Az ötletet a The Seekers együttes (szerk.: 1963-ban alakult ausztrál folk-rock és pop együttes) adta, amelynél először láttam egy Epiphone márkájú 12-húros gitárt, s nagyon megtetszett a hangja. Persze akkoriban esélyem se volt arra, hogy beszerezzek egyet, de ma már van egy hasonló gitárom.


T.M.: – Hogyan alakult meg a Tolcsvay-trió? T.B.: – Mi ketten, ugye, adottak voltunk. Hozzánk csatlakozott Balázs Gábor, az első nagybőgősünk, aki az öcsém osztálytársa volt a Toldi Gimnáziumban. Eredetileg hegedűn játszott, de miután meg tudtunk venni egy nagybőgőt 3000 forintért az édesapám egyik zenész barátjától, s megmutattam neki egy-két fekvést a hangszeren, mint csellista, önmaga fejlesztette tovább magát a bőgőn. Mind a hárman ugyanahhoz a szolfézstanárnőhöz jártunk, Dr. Dobokai Zoltánnéhoz, s a segítsége által kristálytisztán tudtunk énekelni. Később erről lettünk híresek. 1965-’66 körül már elég jól játszottunk, főleg korabeli angolszász beat-slágereket a Beatlestől, Bob Dylantől, a Seekerstől, és ha valakinek elromlott, leégett a hangtechnikája, ami elég sokszor megtörtént, akkor minket hívtak akusztikusan játszani. Ebben az időszakban New Soundnak szerettük volna elnevezni magunkat, de egy alkalommal Keresztes Tibor lemezlovas, akinek Cintula volt a beceneve, úgy konferált be minket, hogy következik a Tolcsvay-trió. Onnantól kezdve ránk ragadt ez a név.


T.M.: – Az angol nyelvű dalokat magyar népdalátdolgozások és magyar nyelvű folk-beat dalok követték. Hogy alakult ez ki? T.B.: - Mindenfelé mentünk muzsikálni. Viszonylag könnyen tudtunk mozogni, mert befértünk egy autóba. 1966-’67-ben az Expressz koktélhajón játszottunk rendszeresen akusztikusan, s akkoriban már megfogalmazódott bennünk az igény arra, hogy az angol nóták mellett jó lenne magyarul is énekelni. Ekkor születtek meg az első saját nótáink. Az első a Ne menj el című dal volt, aminek az alapdallamát a 3-os általános iskolai énekkönyvből kölcsönöztük. Ez a dal volt az, ami elsőként megjelenhetett kislemez formájában 1968-ban, s rögtön a slágerlistákra is felkerült.



T.M.: – Hogyan kerültetek a Bem6-ba, az I. kerületi Művelődési Házba? Hogyan alakult meg általatok ott a Folk-beat klub, ami számos fiatal zenekarnak adott fellépési lehetőséget? Többek között ott volt a Kaláka együttes első koncertje is. T.B.: – Többször előfordult fellépések után, hogy a Lánchídtól gyalog mentünk haza a várba, vállunkon a gitárral, kezünkben a nagybőgővel. Egyik alkalommal észrevettek minket a Bem rakparton, a Bem6 előtt a Doleviczényiék (szerk.: Doleviczényi Miklós zenész, a KEX együttes tagja), akikkel egy szolfézstanárnőhöz jártunk, előkerültek a hangszerek, s az utcán elkezdtünk örömzenélni. A zene hallattán hamarosan megjelent egy szőke hölgy és beinvitált minket a Művelődési Házba, hogy inkább folytassuk ott, mielőtt elvisznek minket a rendőrök. Ő volt Kuhajda Istvánné, Margó néni, a Művelődési Ház akkori igazgatója, a kulturális intézmény alapítója. Így kerültünk oda, ahol velünk együtt már több együttes is klubesteket szervezhetett. Ott volt Radics Béla zenekara, a Sakk-Matt, ott volt már a KEX és a Mini is. Mi csütörtökönként szerveztük meg a Tolcsvay-klubot 1967-től. Az estjeink három részből álltak többnyire, az első és a harmadik részt mi muzsikáltuk, a másodikat pedig egy vendég, akit kezdetben mi hívtunk, aztán később már többen jelentkeztek fellépőnek. Így jött a Kaláka is vagy Delhusa Gjon. A klubmegnyitó nagyon emlékezetes volt. Illés Lajos volt a mikrofonállvány, egy darab mikrofonnal, Vujicsics Tihamér pedig megnyitotta a klubot, majd furulyázott is egyet. Mi is játszottunk persze, és még Doleviczényi Miki is, aki eredetileg pol-beatet, politikai beatet énekelt. A klubban mindenféle fellépő megfordult a hónapok során. Emlékszem, volt egy nagyon jó srác, akivel nem is tudom mi lehet. Oroszi Péternek hívták. De volt például egy teljesen női együttes is, a Napraforgó, akik többször is felléptek nálunk.


T.M.: – 1969-ben játszottatok már egy ízben a Zeneakadémián is, majd elment a trióból Balázs Gábor, s a jazz irányában keresett új utakat. Mi történt utána? T.B.: – Laci kezdeményezésére egy nagyobb, egy ötös felállást alakítottunk ki Tolcsvayiék és a Trió (T&T Group) néven 1970-ben. Czipó Tibor, Móricz Mihály, Németh Oszkár és mi ketten voltunk benne Lacival. Ebben az időszakban játszottunk rendszeresen az Illés-klubban a várban. Megalakult a KITT egylet Koncz Zsuzsával, az Illéssel és velünk, s rengeteg koncertünk volt így, együtt. 1973-ban jött a nagy változás, amikor Erdős Péter (szerk.: jogász, menedzser, a teljes magyar popzenei világ irányítója a Kádár-rendszer alatt) szétbomlasztotta a Magyarországon lévő eredeti bandákat. Ez minden jól menő együttest érintett.


T.M.: – Hogy csinálták ezt? Anyagilag ellehetetlenítették őket? Nem kaptak fellépési lehetőséget? T.B.: – Aki aláírta az exkluzív szerződést a hanglemezgyárral, annak ígértek évente egy nagylemezt, turnét, médiamegjelenést. Aki nem írta alá azt, amit szerettek volna, annak erre nem volt lehetősége. És persze abban az időben nem volt sem más lemezkiadó, sem más rendezvényszervező. Ekkor alakultak meg több csapatból az úgynevezett supergroupok. Például az LGT vagy a Fonográf. Amikor Laci mondta, hogy ő egyesülne Leventéékkel (szerk.: Szörényi Levente) a Fonográfban, nem igazán voltam boldog. Abba is akartam hagyni a zenélést, de ekkor Kresz Albert fotós barátom elvitt Erdélybe, a Gyimesbe, s ezzel egy új világot nyitott ki nekem. Ő vitt el Kakasdra is, ahol találkozhattam Fábián Ágostonnéval, Márika nénivel, egy bukovinai székely asszonnyal, aki magnóra mondta nekem Az égig érő fa című magyar népmesét. Már akkor tudtam, hogy ezzel a történettel még feladatom van. Nem sokkal később Pomázi Zolival és Czipó Tibivel folytattuk a Tolcsvay-triót immár Laci nélkül. Ez volt a „zöld levelecske” korszakunk 1979-ig. Utána egy kis szünet következett a trió életében.



A Tolcsvay-trió első fotóalbuma (1967-1969) Tolcsvay Béla szerkesztésében

(A fotók többségét Kresz Albert készítette; digitalizálás: szerk., 2021)


T.M.: – 1976-ban több közös előadásotok volt Latinovits Zoltánnal. Abban az évben halt ő meg. Milyen emlékeket őrzöl róla? T.B.: – Meghatározó emlékeim vannak róla, de nehéz elmesélni, mert azokat meg kellett élni. Ő volt az, akit igazi versmondóként őrzök magamban. Nagy megtiszteltetés volt vele egy színpadon állni, s elmondhatom, hogy igen jó barátságba kerültünk az utolsó évében. A mai napig nem hiszem, hogy szándékosan esett a vonat alá. Számtalan közös fellépésünk is be volt írva még a naptárjába.


T.M.: – 2002-ben, a Misztrál fesztivál kapcsán ismertelek meg személyesen, s akkor már csak hírből hallottuk, hogy korábban problémád volt a borral. Azóta se láttam sosem a kezedben se dohányt, se alkoholt. T.B.: – Ezzel a névvel nem lehet büntetlenül élni, hogy Tolcsvay, ami a Tokaji borvidéken található község (szerk.: nevet). A Tolcsvayék és a Trió idejében a Kertészeti Egyetemen voltak klubjaink. Az ott végzettek közül sokan jóbarátaink lettek, s a későbbiekben pedig nekik borászataik lettek, de legalábbis borászok lettek különböző pincékben… Így kezdődött. Mikor nem kellettek a nótáim, a lemezgyár sem volt rájuk vevő, s nem is nagyon voltak koncertjeim, csak haknifellépéseket játszottam P. Nagy Ferenccel és Tihanyi Gyulával. Elég nehéz helyzetbe kerültem. A gyermekeim cseperedtek, a koncertek mellett lemezboltot működtettem a Batthyány utcában, hogy megéljünk valamiből, s később el is váltunk a feleségemmel… A ’80-as évek nem igazán az én éveim voltak, de 1993. december 30-án végleg letettem a cigarettát és az alkoholt, és onnantól kezdve érkeztek az új dalok, az új energiák, s egy másik életszakaszom indulhatott el. A Napfényfia lemezt akkor írtam, s a saját életemnek a történetét meséltem el benne dalokban.


T.M.: – Ekkor találtatok egymásra Julival? T.B.: – Már kicsit korábban. A segítségével állt össze újra az a Tolcsvay-trió felállás, amiben egészen Czipó Tibi haláláig, 2019-ig játszottunk. Czipó Tibor, Egri László és én. Technikusnak újra csatlakozott hozzánk Kis Zoli is a ’90-es évek elején. Újra elkezdtünk klubozni a Hunyadi- majd a Thököly-klubban. Minden hónapban egyszer volt Tolcsvay-klub, s mindig teltházzal működött.


T.M.: – A saját dalszövegeid mellett számos verset is megénekeltél, s a tavaly megjelent Pálos hangokra (szerk.: 2020-ban jelent meg a Magyar Pálos Rend kiadásában a Pálos hangok című, két CD-t tartalmazó könyv) is komponáltál zenét Szepesi Attila egy költeményére. Mennyire érzed magad otthon a versek világában? T.B.: – Az 1970-es évek második felében írtam kísérőzenét Balassi Bálint: Szép magyar komédiájához Balassi Bálint verseire. Koncz Gábor játszotta Balassit, és a színpadon vele együtt énekeltük a dalokat. De zenésítettem többek között Csukás Istvántól, Móricz Zsigmondtól, Janus Pannoniustól, Kis Dénestől, Jókai Mórtól, Szepesi Attilától is verseket.


Tolcsvay Béla, 2021 (fotó: Török Máté)


T.M.: – Mondhatjuk, hogy te különböző színpadi produkciók miatt zenésítettél meg verseket? T.B.: – Igen. Nagyon szeretem a színházat, mert fantasztikus együtt játszani a többiekkel. Ha jó a társulat, akkor hatalmas élmény az, ami a színpadon történik, és sosincs két egyforma előadás. A Békéscsabai Jókai Színházban már évek óta játsszuk például a Kőszívű ember fiai című előadást, amihez én zenésítettem meg Petőfi- és Jókai-verseket. A Szép szerelmem Magyarország című estünket Nemcsák Károllyal pedig már több, mint tíz éve játsszuk. De volt olyan is már a pályám elején, hogy Vujicsics Tihamér zenésített meg verset a Tolcsvay trió számára, amit az ő szerzői estjén el is játszottuk. Ő az elsők között volt, aki kortárs költők verseire komponált zenét. Szerintem ő egy zseni volt.


T.M.: – Énekmondónak hívnak az elmúlt időszakban. Hogyan kapcsolódsz a XVI–XVII. századi énekmondóihoz? T.B.: – Az elmúlt évtizedekben többen énekeltek a régi énekmondók dalaiból. Benkő Dániel például az osztálytársam volt a Rákóczi Gimnáziumban. Említhetem még például a Kecskés együttest, vagy a számomra leghitelesebb énekmondót, Kátai Zoltánt. De az, hogy én énekmondó vagyok, az inkább abból fakad, hogy észrevettem, hogy sokszor jobban figyelnek arra, amit előadás közben, dalok között beszélek. Elszoktam mondani, hogy mit láttam, hol, mi történt velem, s a magyar nyelvvel való játék sem maradhat ki soha.


T.M.: – Elmondhatjuk ezek szerint, hogy te nem a régi énekmondók énekeit énekled, hanem a saját történeteidet foglalod dalba amolyan XX–XXI. századi énekmondóként? T.B.: – Igen, azt hiszem, így jó ez a megfogalmazás.


Tolcsvay Béla a Regejáró Misztrál kijárási vigalmon, 2020 (fotó: Török Máté)


T.M.: – Le szoktad kottázni a dalaidat? T.B.: – Nem igazán, nem szeretek kottázni. Laci mindig leírta, de én mindent a fejemben tartok. Az Ég Ígérő Fa dalait sem kottáztam le, aminek 2011-ben volt az ősbemutatója.


T.M.: – És hogy látod a jövőjét ennek a műfajnak? T.B.: – Ez jó kérdés. Pódiumműfajnak tartom azt, amit csinálok. Nagyon nehéz egy verset úgy megzenésíteni, hogy az eltalálja a hallgatóság lelkét. A saját dalok esetében ez ugyanúgy elmondható.


T.M.: – A Nemzeti dal megzenésítése Tolcsvay László nevével fémjelzett, de abban az időszakban született, amikor a Tolcsvayék és a Trió működött. Tudom, hogy közösen alakítottátok olyanra, ahogyan azt ma ismerhetjük. Hogyan született a vers megzenésítése? Akkoriban nem sok klasszikus verssel dolgoztatok. T.B.: – Kihívás volt. Petőfi centenáriumi év volt, és behívtak bennünket az Országos Rendezvény Irodába, ahol közölték velünk, hogy az V. kerületi Pártbizottság, a Hazafias Népfront és a Centenáriumi Emlékbizottság által szervezett előadáshoz, ami az Egyetemi Színpadon lesz, meg kell zenésíteni három verset. A három Petőfi-vers adott volt, s három különböző előadót hívtak meg. Dinnyés Jóska választotta A XIX. század költőit, Bródy János az Európa csendes, újra csendes címűt, így nekünk maradt a Nemzeti dal. Délután mentünk a Vásárhelyi Kollégiumba gyakorolni, s Laci elkezdte a zenei témát zongorán, amihez mindenki csatlakozott, s viszonylag gyorsan összeraktuk a dalt. Akkoriban hatott ránk Paul Robeson és a Simon&Garfunkel zenéje, így ha úgy hallgatod, meg is hallod benne a hatásokat. Ez már a Tolcsvayék és a Trió utolsó évében történt, így ebben a felállásban nem sokszor játszottuk. Az akkoriban felvett kalózfelvételek keringtek utána sokáig szamizdat dalként (szerk.: titokban terjesztett, a kommunista rendszerben tiltott). Miután felbomlottunk, megfogadtam, hogy én nem fogom játszani, de néha azért előfordult már az elmúlt húsz évben.


Tolcsvay Béla, 2021 (fotó: Török Máté)


T.M.: – Tehát a rendszer rendelt meg három olyan vers megzenésítését, amit aztán utána szinte betiltott? T.B.: – Igen, így van. A Nemzeti daltól annyira féltek aztán, hogy bár engedték lemezre énekelni, de úgy jelent meg, mint Bródy-szöveg.


T.M.: – Hogy vagytok ti ketten most Lacival? T.B.: – Teljesen jól, sokszor beszélgetünk, bár a járvány idején főleg telefonon.


T.M.: – Milyen terveid vannak mostanában? T.B.: – Egy lecsendesedett lemezt szeretnék készíteni, amiben a nyugalom világa és a természet adta erő adja a dalokhoz az ihletet. Leginkább ez érdekel most, s így is élek már hosszabb ideje. Az embernek meg kell találnia még jobban önmagát, mert csak akkor lehet belső nyugalma. Én egy Rousseau-i figura vagyok, azt vallom, hogy vissza kell térni a természethez. A természet mindig megújítja az embert! Hiszek az emberekben, hiszek a megújulásban. Ebben a karanténos időszakban elkezdtem leírni az élményeimet is, amiből egyszer talán egy könyv is megjelenhet.


T.M.: – Köszönöm a finom teát, a múltidézést, és köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat.


(A beszélgetés ideje: 2021. február 25. / helye: Pázmánd / Köszönöm a szöveg lektorálását Tolcsvay Bélának és Sudár Annamáriának és az archív fotókat Tolcsvay Bélának és Kresz Albert özvegyének!)

#verséneklő #TolcsvayBéla #énekmondó #folkbeat #beszélgetés #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

262 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

© 2020-2023. versenekmondo.hu I © Török Máté I Minden jog fenntartva! I Adatkezelési tájékoztató

  • Black Facebook Icon