Keresés
  • matetorok

(Steve) Savanya István

Frissítve: 2021. dec. 7.

"Ahol kultúrák, népek, hagyományok, emberek, érzések keveredtek, ott mindenhol zenei egymásra hatások voltak, s az biztos, hogy minden zene egyfajta szűrőn megy keresztül, és az pedig az előadó személyisége."


Savanya István, 2021 (© fotó: Török Máté)

Savanya István Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett, Pro Arte-díjas költő, zenész, versénekes, tanár, a Netversfesztivál egyik ötletgazdája, aki Magyarországon az amerikai bluegrass stílust népszerűsítette, s mikor Kanadába költözött, a magyar kultúra elismert követe lett.

Török Máté: - Mondhatnánk elsőre, hogy te nem a klasszikus értelemben vett verséneklő vagy, hiszen főleg a saját verseidet énekled. Ráadásul 1983-ig, míg Szegeden éltél, főleg a country és bluegrass műfaját képviselted itthon a Bluegrass Pilgrims Band-el. Hogy kerültél Kanadába?

Savanya István: - Gyerekkorom óta vonzott az angol nyelv, s ezáltal kerültem közel a bluegrass műfajához, amit mondhatnánk észak-amerikai népzenének is. Már fiatalon amerikai népdalok és angolszász dalok szövegeit hallgattam le és tanultam meg magnószalagokról. Később Szegeden a József Attila Tudományegyetemen földrajz-angol szakon végeztem én is és a feleségem is, Eszter. Elég jól ment az egyetem mindkettőnknek, s azon kevesek közé tartoztunk, akik angliai tanulmányút ösztöndíjat is kaptunk. Így jutottam ki Oxfordba az egyik nyári szünetben, ahol alkalmazott nyelvészetet hallgattam. Ennek ellenére, amikor végeztünk, sehol sem kaptunk középiskolai tanári állást, s ezt kudarcként éltük meg. Abban az időben a Bluegrass Pilgrims Band-el nagyon népszerű country és bluegrass előadók voltunk már Magyarországon, mégse tudtunk megélni abból sem. Olyan politikai idők jártak, amikor a kultúrára kevés pénz jutott. Ebben az időben történt az is, hogy miután Eszter megkapta és felénekelte stúdióban Gizella szerepét az István, a király rockoperában, mégsem azok a felvételek kerültek a mára ikonikussá vált lemezre. Ekkor született meg az a gondolat, hogy elmegyünk külföldre, s megpróbálunk közös életet felépíteni máshol. Huszonéves fiatalként fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk. Elindultunk, s Ausztriában éltünk négy és fél hónapot egy menekülttáborban, majd onnan nyugat-Kanadába, British Columbiába kerültünk. Sokáig csak segélyből éltünk, állást nem kaptunk sehol, s Eszti többször el is sírta magát, hogy minek jöttünk mi ide. Azzal próbáltam némi pénzt keresni, hogy lementem az utcára zenélni, de nagyon utáltam, mert koldulásnak éreztem. Annak örültem, hogy a szüleim nem láttak ebben a helyzetben. Később elkerültünk Calgary-ba, ahol végül kaptam egy gitártanári állást havi 350 dollárért, amiből 290 dollár volt az albérlet, ahol laktunk. Ezt csak azért mondom el, hogy legyen viszonyítási alap, hogy mennyire nehéz helyzetből indult a kanadai életünk.


Bluegrass Pilgrims Band, '80-as évek eleje (Oláh Lajos hegedű, Kiszin Miklós nagybőgő, Várkonyi Eszter autoharp Savanya István banjo, Moldován László gitár) - A fotót Savanya István engedélyével közöljük!


T.M.: - Ma már nem titok, hogy később viszont egy nagyon érdekes munkát kaptál. Magyarként angolt tanítottál Kanadában. Hogy történt ez a váltás?

S.I.: - Igen. Visszagondolva elég nagy bátorság kellett ahhoz, hogy jelentkezzek a Bow Valley College által meghirdetett angol tanári állásra, de szerencsémre megtettem és fel is vettek. Először helyettesítő tanár voltam ott, később teljes állásban tanítottam az akadémikus angolt külföldi diplomásoknak. 2016-ban ebből az állásból mentem nyugdíjba.


T.M.: - Magyarként angolt tanítottál Kanadában, s míg itthon amerikai népzenét játszottál, odaát a magyar népzenét népszerűsítetted és teszed ezt a mai napig. Zeneileg hogyan történt ez a váltás?

S.I.: - Calgaryban volt egy néptánccsoport, a Vadrózsa Táncegyüttes, aminek Rada Tibi bácsi volt a vezetője. Ő keresett meg bennünket, Eszterrel azzal a kéréssel, hogy tanuljunk meg pár magyar népdalt, s míg a táncosok átöltöznek egyik viseletből a másikba, szórakoztassuk a közönséget. Én ennek nagyon örültem, mert egyáltalán nem állt tőlem távol a magyar népzene se, s a zenélés lehetősége is vonzott. Így kezdődött el Kanadában az a magyar kultúra közvetítő tevékenységem, amit ma is végzek. Nagyon sok mindent meg tudtam valósítani abból, amit itthon, Magyarországon megszerettem. Így alapítottunk például Irodalmi színpadot, ahol számtalan műsort készítettünk és adtunk elő. Ekkor születtek az első vers-megzenésítéseim Petőfi néhány versére.


Savanya István, 2021 (© fotó: Török Máté)


T.M.: - A dalok mellett elkezdtél prózával és versírással is foglalkozni. Ez is ebben az időszakban volt?

S.I.: - Igen. Elsőként a Kőmíves Kelement fordítottam angol nyelvre, s állítottuk színpadra, amit a helyi televízió többször is a műsorára tűzött. Majd elkezdtem egyre több verset írni, belső kényszerre, amihez sokszor a dallam is a szöveggel együtt érkezett. S azt hiszem, ez által váltam verséneklővé is.


T.M.: - Látszik, hogy nagyon sok műfajban jelen vagy és alkotsz benne. Hogy fogalmazod meg, ha megkérdezi valaki tőled, hogy ki vagy te?

S.I.: - Egy hittel élő ember, aki kommunikál. Amikor a színpadon vagyok, ugyanazt csinálom, mint amit a katedrán csináltam. A katedra is színpad és a színpad is katedra. Kommunikálni próbálok az emberekkel, s hogy ezt egy énekelt vers formájában teszem, vagy egy Shakespeare szonettnek az elemzésével, vagy esetleg egy filmesztétika óra keretében, nekem bizonyos szempontból ugyanaz a műfaj. Óriási öröm számomra, ha a hallgatóság felől csillognak a szemek. Legyen az akár az osztályteremben, akár a nézőtéren.


T.M.: - A saját verseid megéneklése mellett a koncertjeiden más költők szerzeményei is elhangoznak?

S.I.: - Nem nagyon. Főleg a saját verseimet éneklem, de ez nem önzés a részemről. Úgy érzem, hogy annyi gondolatot kaptam és kapok folyamatosan, hogy azokat jó íródeák módjára rögzítenem és közvetítenem kell.

Azt hiszem, hogy utoljára akkor zenésítettem meg klasszikus költő versét, amikor a Lant és kard című műsort állítottuk színpadra.


T.M.: - Verséneknek hívod a saját szövegeidre írt dalokat, de sok olyan együttes, szerző él, aki dalszövegnek hívja a saját zenéjéhez írt saját szöveget. Mi a különbség szerinted a vers és a dalszöveg között.

S.I.: - Az én értelmezésemben a dalszöveg sokkal konkrétabb jelentést hordoz, mint a vers. Tehát a dalszöveg azt mondja, amit gondol, vagy azt jelenti, amit hallasz. A vers az én felfogásomban tele van szimbolikával, metaforával, tehát a vers és az énekelt vers nem konkrét jelentést, hanem hangulatot közöl.


T.M.: - Több versedről is kérdezhetnélek, de kiválasztottam egyet. A Talán igen, talán nem című versed hogyan született meg? S.I.: - Erről szívesen beszélek. Hallottam egy tanmesét, aminek a lényege az volt, hogy az életünkben bekövetkezett változások, amik akkor annyira egyértelműen rossznak tűnnek, a későbbiekben javunkra vannak. Az, hogy bizonyos történés milyen, csak később derülhet ki. Legyünk mindig nyitottak a tanulásra, mert soha nincs monopóliumunk az igazságra. Fontos, hogy mindig nyitottak legyünk arra, hogy „talán igen, talán nem”. Innét jött ez a vers.



T.M.: - A legtöbbször egyedül állsz színpadra, de legalább 10-15 hangszer vesz körül, aminek a zöme különböző hangolású és fajtájú gitár. Hogy alakult ez ki? Ennyi hangszer mozgatása nem egyszerű feladat, s a laikus hallgató fel is teheti a kérdést, hogy miért kell ennyi gitár egy előadáshoz? S.I.: - De jó, hogy ezt megkérdezted. Ez a tény nagyon sokszor képezte gúny tárgyát is. Nagyon izgalmasnak érzem a különböző hangzásokat, s mondhatnánk azt is, hogy ezek a hangszerek az én zenekarom. Persze, hogy lehetne egy gitárral is előadni a dalokat, de borzasztóan zavar, s a közönséggel szembeni tiszteletlenségnek tartom, ha valaki nagyon sokat hangol egy előadás közben. Ha én azt vállalom, hogy mondjuk ötféle hangolásban használom a gitárt egy előadásban, akkor legalább 5 gitárt kell vinnem, hogy ne menjen a hangolással az idő. A gitár mellett szeretem a bendzsó, a koboz és más hangszerek hangját is, így ezeket is előszeretettem használom, akár több hangolásban…


T.M.: - A hangszergyűjteményednek már híre van. Mi motivál arra, hogy ennyi jó hangszered legyen?

S.I.: - Erre két válaszom van. Meggyőződésem, hogy akusztikus zenét játszani nem könnyű, főleg akkor, ha a hangszered ellened dolgozik. Szeretem az olyan prémium minőségű hangszereket, amik jól szólalnak meg és jól játszhatóak. A jó hangszer mellett fontos azok hangképe is, mert különböző hangulatokhoz, különböző versekhez, különböző hangszerek passzolnak. Többször előfordult már az is, hogy a saját hangszer-ötletemet valósíttattam meg Szerényi Béla tekerő-készítő mester barátommal, mert bizonyos dalaimhoz olyan hangképet képzeltem el, amit az addig ismert hangszerek egyike se tudta.

Szóval azért használok ennyiféle hangszert, mert egy gitárral nem tudok annyi hangulatot eljátszani, mint amennyit belehallok a dalaimba.


Savanya István, 2021 (© fotó: Török Máté)


T.M.: - Évek óta több hónapot töltesz itthon, Magyarországon. Mondhatnánk azt is, hogy kétlaki életet élsz, s rengeteget játszol mind a két országban. Találkozásunkkor éppen egy kurzuson tanítasz az Óbudai Népzenei Iskolában. Mit szeretnél átadni az új generációknak?

S.I.: - Igen, most egy világzenei és improvizációs tábor kurzusán tanítok, s mutatom meg az összefüggéseket a ’60-as években indult American folk music revival mozgalom és a hazai képviselők munkássága között. Az amerikai népzene újjáéledése az 1940-es években kezdődött, és népszerűségét a hatvanas évek közepén érte el. Magyarországon a Halmos-Sebő duót lehetne megemlíteni elsőként, akik képviselték ezt az irányzatot a magyar népzene esetében. A kurzus részeként bemutatok olyan hangszereket is, amelyek az amerikai világzenében használatosak. Ilyen például a 12-húros gitár, a bendzsó, az autoharp (akkord-citera) vagy a rezonátor-gitár.


Pomázi Zoltán, Oscar Lopez, Savanya István - A fotót Savanya István engedélyével közöljük!


T.M.: - Hogy fogalmaznád meg a világzene definícióját? Meg lehet egyáltalán fogalmazni? S.I.: - Nagyon nehezet kérdezel ezzel, mert biztos, hogy csak szubjektíven tudok erről beszélni.

Nem nagyon tudom behatárolni, hogy mi az, hogy világzene. Talán azt mondanám, hogy a különböző népzenei hagyományoknak egy korszerűsített, ötvözött változata, de alapvetően azt gondolom, hogy minden zene valamilyen szinten világzene. Ahol kultúrák, népek, hagyományok, emberek, érzések keveredtek, ott mindenhol zenei egymásra hatások voltak, s az is biztos, hogy minden zene egyfajta szűrőn megy keresztül, és az pedig az előadó személyisége.

T.M.: - Muzsikusként számos lemezed, költőként számos köteted jelent meg. Milyen feladat talált meg mostanában?

S.I.: - Szerényi Béla barátom kért meg arra, hogy fordítsak Kányádi Sándor verseket angolra. Nagy felelősség, s nagyon nehéz feladat, de mindenképp meg fogok próbálkozni vele.


T.M.: - Van legkedvesebb versed, költőd? S.I.: - Radnótinak a Nem tudhatom… című verse az egyik kedvencem. A saját költeményeim közül nagyon szeretem a Hazavisznek Csillagok című versemet, de nagyon nehéz választani, kiemelni egyet-egyet. Ugyanúgy vagyok velük, mint a hangszerekkel, a hangulatomtól függ az, hogy épp melyiknek van nagyobb hatása rám.


T.M.: - Isten tartson erőben, egészségben! Köszönöm a beszélgetést!



(A beszélgetés ideje: 2021. július 12. / helye: Budapest / Köszönöm a szöveg lektorálását Savanya Istvánnak és az archív anyagok biztosítását Savanya Istvánnak!)


#verséneklő #SavanyaIstván #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

103 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése