„Állítom, hogy a beszéd, zene és táncok kommunikációs szentháromságát gyerekkorban együtt kell megtanulni!"
Sebő Ferenc, 2020 (fotó: Török Máté)
Sebő Ferencet, a Nemzet Művészét sokan a magyar táncházmozgalom egyik atyjaként ismerik, de a népzenész, zenetudós jelentős szerepet játszott a 20. századi verséneklés megteremtésében is. József Attila, Nagy László, Weöres Sándor megzenésített versei gyakori számai a rádiók és a televíziók műsorainak. Az általa alapított Hagyományok Házának szakmai igazgatójaként és a Sebő-együttes vezetőjeként ma is jelentős szerepet vállal a magyar népdalkincs és a költők gondolatainak terjesztésében. Csoóri Sándor egy 1974-es interjúban így fogalmazott: „Ha mindenáron elődöket keresnénk Sebőéknek, talán azokhoz a középkori deákénekesekhez, hegedősökhöz, lantosokhoz kellene visszahátrálnunk, akik századokon át a magas fokú egyházi zene és a népzene között olyan járható utat tapostak, ahonnét mindkettő irányba kilátás nyílott." Balatonföldvári nyaralójában beszélgettünk a kezdetekről, az eddig bejárt útról s az úton megtalált válaszokról.
Török Máté: – Miért kezdtél el verset énekelni? Miért nem indultál el az akkor nagyon divatos irányzatok felé, mint a beat vagy a dalfesztiválos hangzásvilág?
Sebő Ferenc: – Én nem is gondolkoztam még azon, hogy miért. Eleinte abszolút „házi használatra” készültek a dalok, s csak családi körben énekeltem. Egyedül kezdtem el, majd beszállt Béla (szerk.: Halmos Béla), akivel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, s az egyetem szimfonikus zenekarában találkoztunk először, ahol ő brácsázott én meg csellóztam. Később szobatársak lettünk a kollégiumban, összehangoltuk a gitárjainkat, s éreztük, hogy a hangunk is összeillik. Eleinte csak civil körökben, diákközösségekben és táborokban muzsikáltunk.
T.M.: – Ez mikor volt?
S.F.: – 1968-69 körül volt ez. A József Attila „Rejtelmek” és a „Hetedik” megzenésítés akkor már megvolt. Abban az időben az Illést (szerk.: Illés együttes) nagyon szerettem hallgatni, akik akkor váltottak át arra a műfajra, ahol már a szöveget is lehetett érteni és értelme is volt. A Bródy-(szerk.: Bródy János) szövegeknek mindig voltak üzenetei, és nagyon bírtam Szörényi (szerk.: Szörényi Levente) zenéjét is. Ez azért volt fontos váltás, mert a magyar beatkorszak elején még angolul kellett énekelnie „mindenkinek”, illetve mivel a legtöbben nem tudtak angolul, angolszerű hangzással énekeltek értelmetlen szövegeket. Az egyik ismert popénekes például azzal dicsekedett egyszer nekem, hogy már évek óta azt gyakorolja, hogyan lehet úgy énekelni magyarul, mintha az angol lenne. Én zsigerből nem szerettem ezt, ráadásul később rá is jöttem, hogy a popzenében is jelentősége van a szövegnek. Nem mellékes, hogy mi a szöveg, s a zene általában csak a szöveg mondanivalójának a hordozója.
Nagy hatással volt rám akkoriban József Attila költészete, s elindult bennem a közlési vágy. Mivel versmondónak nem voltam igazán jó, arra gondoltam, hogy énekkel talán jobban fog menni. Ez volt az én indítékom.
T.M.: – Hogyan kerültél kapcsolatba a népzenével, a népdalokkal, a néptánccal?
S.F.: – 1968-ban építészhallgatóként termelési gyakorlaton voltunk Aquincumban, ahol egy nagyon jó közösség alakult ki. A magyarok mellett lengyelek, németek, szerbek, bolgárok is voltak ott. Esténként körbeültük a tábortüzet és énekeltünk. Mindenki énekelte a saját népdalait, s mikor ránk került a sor, elénekeltük a „Rejtelmeket” és pár másik verset. Ekkor a többiek azt kérdezték, hogy ezek magyar népdalok-e. Mondtuk, hogy nem egészen, s közben borzasztóan elszégyelltük magunkat, hogy itt, Kodály országában nem tudunk elővakarni három népdalt, amit elénekelhetnénk. Ezek után Bitó János, az egyik tanársegéd elénekelt egy moldvai népdalt…; életemben először hallottam ilyet. Összenéztünk Bélával, s megfogadtuk, hogy elkezdünk a népdalaink után kutakodni. A kutatásunk elején senki sem akart segíteni, de hamarosan eljutottunk Martin György (szerk.: beceneve: Tinka) tánckutatóhoz, aki a lakásán fogadott és fél óra ott tartózkodás után már a padlón hevertünk, és egymás után szedte elő és játszotta le a szalagokat. Sose hallottunk ilyen zenéket; itthon ez egy ismeretlen világ volt. Mikor azt mondtam, hogy ezeket a dalokat meg kéne tanulni, Tinka azt válaszolta, hogy akkor tanuljátok meg rendesen, mert különben nem fogjátok élvezni.
Abban az időszakban (1968–69) ő és társai már elkezdtek Erdélybe járni gyűjteni és filmezni. Andrásfalvy Bertalan, Sztanó Pali és Tinka. Így elmondható, hogy nem Novák Feri volt először Széken, hanem ők. Mivel abban az időben nem lehetett csak úgy odamenni „gyűjtögetni”, filmezni, egy helyi ember, Kallós Zoli segítette őket. Zoli olyan volt, hogyha bárki ismeretlen megkérdezte, mit csinálnak, azt válaszolta, hogy ő csak a rokonokhoz jött gyűjteni. Így vitte végig a stábot a Mezőségen, Kalotaszegen, majd így mentek el Moldvába és a Gyimesbe. Andrásfalvy Bertalan mesélte nemrégen – aki még él ebből a csapatból –, hogy az egyik fő gondolat az volt, hogy a filmezés után megtanulják, majd megtanítsák a táncokat. Tehát a táncházat is ők fedezték föl, nem is mi.
Sebő Ferenc, 2020 (fotó: Török Máté)
T.M.: – Miután elkezdted megismerni a népzenét, be tudtad sorolni valamelyik stílusba? Lehet egyáltalán?
S.F.: – A mai eszemmel azt mondanám, hogy ez popzene, méghozzá a popzenének a múltja. Úgy is szoktam mostanában már nevezni, hogy historikus popzene. Olyan régizene, amelynek egy része ma is él és tanulmányozható. Rájöttem, hogy a vokális anyagok, a népdalok, a balladák – az énekelt költészet túlélői. Ezek után összeállt bennem a kép, amiről Balassiék, Csokonai és a többiek beszélnek: az énekelt vers nem halt ki. A népi használatban egyszerűen tovább élt, úgy ahogy volt. Ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazzal a funkcióval, csak elkezdték később népdalnak nevezni.
A felismerés után jutottunk el oda, hogy a saját énekelt versműsorainkba is betettünk egy-egy ilyen népdalt. Az operaénekesek, operetténekesek, képzett vokalisták azért nem tudják jól elénekelni a népdalokat, mert ez történeti zene, régi zene, amit a saját stílusában kell énekelni, ahogy azt a falusiak Kalotaszegen meg Mezőségben meg máshol a mai napig teszik.
T.M.: – Kérlek, mesélj az 1968-as Ki mit tud?-ról, ahova jelentkeztél verséneklőként.
S.F.: Amikor ’68-ban a Ki mit tud?-ba jelentkeztem József Attila-dalokkal, azt mondták, hogy Sebő elvtárs, ne haragudjon, de ilyen műfaj nincsen. Mivel ez nem operett, nem opera, nem sanzon, nem sláger…; ezzel nem lehet jelentkezni.
De ennek a találkozásnak volt köszönhető, hogy kicsit később Grabócz Miklós – aki a Magyar Rádió népzenei és magyar nóta műsorainak volt a szerkesztője –, behivatott a Rádióba, s azt mondta: nézze Sebő elvtárs, ezt a műfajt, amit maguk csinálnak, én nagyon nem szeretem, de mondja meg, hogy mennyi stúdióidőt kér. Így születhetett meg számtalan felvétel, ami ma is hallható abból az időszakból. Akkor már Mártika (szerk: Sebestyén Márta) is velünk volt, akinek ezek voltak az első felvételei. Mikor szerkesztő lettem a tévében, én is olyan akartam lenni, mint amilyen Grabócz Miklós volt. Korrekt eljárásnak éreztem, ahogy velünk viselkedett, s én is törekedtem erre másokkal szemben.
T.M.: – Veletek párhuzamosan volt, aki még a versek megéneklésével kísérletezett?
S.F.: – Igen, Mikó Pistiék, a Mikó-Burai páros, akikkel többször is felléptünk együtt. Nagy slágerük volt a Megy a juhász a szamáron, földig ér a lába. Pisti (szerk.: Mikó István színművész) akkor még nem is sejtette, hogy színész lesz, mert zenész akart lenni. Később Gryllus Danival kezdett zenélni, és így alakult meg a Kaláka.
T.M.: – Hogy alakult nálatok a dalok hangszerelése, miként alakítottátok a hangzásvilágotokat?
S.F.: – Kísérleteztünk. Én megpróbáltam a hegedűt gitárral kísérni, de ez nem tetszett nekem a népi zene élménye miatt, mert csörömpölő csapkodás lett belőle. Olyan hangja volt, mint élő halnak a szatyorban. Mikor Béla spanyol gitárral kezdett kísérletezni, mondtam neki, hogy inkább a hegedűn tanuljon népi zenéket, ő pedig megtanította nekem az akkordfogásokat a három húros kontrán. Ezzel eldöntöttük, hogy megpróbáljuk megtanulni a népi zenét eredeti formájában.
Sebő Ferenc, 2020 (fotó: Török Máté)
T.M.: Hogy alakult a zenekari felállásotok?
S.F.: – Halmos Béla és én ketten voltunk sokáig. Aztán becsatlakozott Éri Péter bőgővel, majd Koltay Gergely lett a negyedik, akivel a 25. Színházban találkoztunk először 1973-ban. Gergő volt az, aki tudta, hogyan kell egy együttest megszervezni… Ez belőlünk teljesen hiányzott. Ő döntötte el, hogy Sebő-együttes lesz a nevünk, ami persze nem igazán tetszett Béla feleségének. A döntés fő oka az volt, hogy a Sebő név már ismert volt, s három-négy keresztnév meg hosszú lett volna. Végül Gergő a névválasztás után megszervezte a Kassák Klubot, amit úgy nyitott meg, hogy mi Bélával közben Japánban voltunk. Még azt is leszervezte, hogy élőben bejelentkezzünk telefonon. Ezek után egyre inkább együttesként tudtunk viselkedni. 1974-ben Tokajban elindult az első táborunk, a Kassák Klub nyári tábora, ahol már komolyan kezdtük venni a népzenét és el is kezdtük tanítani. A népzeneoktatáson felül volt néptáncoktatás is Tímár Sándorral.
Egyszer úgy adódott, hogy egyedül kellett helyt állnom, s miközben brácsáztam, üvöltöttem a hegedűszólamot. Ekkor Nagy Albert megsajnált, felállt és beszállt bőgővel. Így lett ő a második bőgősünk. Péter és Albi innentől kezdve váltogatták egymást aszerint, hogy mikor ki ért rá. Mártika érkezett ötödiknek, akit Héra Istvánné mutatott be nekem a Kassák Klubban. Azt kérte, hogy hallgassam meg az akkor 16 éves lányt. Mikor elkezdett énekelni, ráismertem egy 1964-ben kiadott népzenei lemezen található dalra, ami egyébként az első olyan lemez volt, ahol eredeti népzene volt hallható, s nagyon meglepődtem, hogy Márti ugyanazokkal a díszítésekkel, hangsúlyokkal énekli, ahogy ott hangzik. El se hittem, hogy ezt ennyire meg lehet tanulni, s érezhető volt az is, hogy ez már Márti sajátja is, nem csak utánozni akart. Így lettünk végül öten, s ez az ötösfogat jelentette az együttes fénykorát.
Sebő-együttes, 1975 - Éri Péter, Koltay Gergely, Halmos Béla, Sebő Ferenc
forrás: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián (Fortepan 262537)
T.M.: – Említetted, hogy a verses műsorokba bekerültek a népdalok. A későbbiekben hogyan alakultak a műsorok?
S.F.: – Mártika is szerette a verséneklést. Kezdtek olyan műsorok is lenni, ahol József Attila mellett Weöres Sándor, Nagy László, Szécsi Margit költeményei is elhangoztak, ráadásul sokszor maguk a költők is eljöttek a klubba, s olyan is többször előfordult, hogy nekünk írtak verset. A Fotográfiához (szerk.: film - 1973; rendezte: Zolnay Pál; zeneszerző: Sebő Ferenc) például Margit külön számomra írt verseket, s azok hangoznak el a filmben. Nagy Laci a Sólyom-éneket nekem írta egy erotikus szövegű bolgár dallamra. Nagyon izgalmas volt, hogy nem csak halott költők verseivel foglalkozhattunk, hanem ott voltak az élő költők is körülöttünk.
T.M.: – És milyen visszajelzéseket kaptatok a kortárs költőktől? Mit szóltak ahhoz, ahogy hozzányúltatok a verseikhez?
S.F.: – Nagyon jó visszajelzések jöttek. Weöres Sándor például az egyik esten, ahova vendégként hívtam meg, ezt mondta:
„Örömmel hallgattam a Sebő-együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. »Sej haj, folyóba, Sok a hal valóba.« Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet parallel átfedésekkel halad […] Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.”
Később megkértem, hogy ezt írja le nekem, s azóta őrzöm a kéziratot.
De Nagy Laci is írt például néhány sort:
„A múltbeli értékek halott-siratása és halottá vitatása helyett: ők lelkesen kutatnak és választanak népzenei örökségünkben. Választásukkal értelmet adnak az értékeknek hangszereiken. – Az újkori versek Sebő-szerzette dallamai azért oly megragadóak, mert szigorúan őrzik a zenei anyanyelv tisztaságát.”
T.M.: – Ma is aktív a Sebő-együttes. Kik a mostani zenésztársaid?
S.F.: – A mai felállás két lány és három fiú: Tímár Sára, Soós Réka, Perger László, Barvich Iván és én.
T.M.: – A Kassák Klub ikonikus hely volt. Hogyan képzelhetjük el az akkori klubéletet?
S.F.: – A Kassák Klubban sok minden történt. Mikor megkértek rá, hogy legyen ott egy Sebő-klub, akkor kértem, hogy a versműsorok, beszélgetések mellett legyen tánc is. Először előadtunk egy műsort, ahova vagy hívtunk vendéget, vagy nem, aztán jött a tánc. A táncok szüneteiben pedig beszélgetések voltak költőkkel, írókkal. Illyés Gyula az egyik beszélgetés alkalmával azt mondta, hogy ha Tersánszky Józsi Jenő élne, minden nap itt lenne a klubban. Ezt azért emelem ki, mert nem sokan tudják, hogy az én verséneklő műfajomat Tersánszky Józsi Jenő találta fel. Ő nem csak író volt, hanem írt olyan szövegeket is, amiket aztán megzenésített és gitárral kísérve eljátszott. A nagy gazdasági válság idején abból élt, hogy járta a budapesti bérházakat az énekeivel és összeszedte a pénzt, amit ledobáltak neki. Ezek valóban énekelt versek voltak, s akkor ilyet még senki sem csinált. Illyéstől tudom azt a történetet is, hogy Jenő még Babits-verset is megzenésített, mégpedig azért, hogy felvidítsa az akkor már erősen depressziós és nagyon beteg Babitsot. Bement hozzá a kórházba, eljátszotta az egyik versét (szerk.: Babits Mihály: Szerenád] megzenésítve, s azt füllentette, hogy az egész város ezt a slágert énekli.
Elmondható tehát, hogy korábban is voltak törekvések arra, hogy költők verseit zenésítsék meg, csak aztán nem jutottak odáig ezek a dalok, hogy színpadra, rádióba, tévébe kerüljenek. Tulajdonképpen ez velünk kezdődött el, mint ahogy később a népzene is velünk kezdett a rádióba, képernyőre kerülni.
Tersánszky Józsi Jenő, 1960 (fotó: Escher Károly) kép forrása és a közlési engedély: Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtára színháztörténeti gyűjteménye
T.M.: – Historikus popzenének nevezted a népzenét korábban. Kifejted, hogy miért?
S.F.: – A népzene popzene, nem műzene. A műzene a liturgikus zenék leszármazottja, ami eleve már a templomba készült. Az úgynevezett „zenetörténet” , a magasrendű műzene fejlődése gyakorlatilag a templomban történt, majd kikerült színpadra, és ebből származik a műfajok sokasága az operáig bezárólag. De a nép közben énekelte a magáét ugyanúgy, mint azelőtt 300 évvel. A popzenének mások a kritériumai, mint a műzenének. A popzenébe belefér, hogy valaki 12 versszakot énekeljen egy dallamra, de például Kodály már nem engedhette meg magának, hogy a második versszak után ne tegyen bele valamit. Külön kell választani a két műfajt, mert más a funkciója és mások emiatt a szakmai szabályai is. Nagyon nagy zeneszerzőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki össze tudja egyeztetni a kettőt.
Kassák Klub a Sebő együttessel, 1975 - Halmos Béla, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Éri Péter
forrás: Fortepan / Szalay Zoltán (Fortepan 139275)
T.M.: – És ebben a kontextusban hova teszed az énekelt verset?
S.F.: – A magyar népdal maga az énekelt vers.
T.M.: – Igen, ezt említetted az elején, de az indulásotok óta eltelt ötven év, és közben számos új megénekelt költemény született, amit nem feltétlenül nevezhetünk népdalnak.
S.F.: – Régen a vers és dallam csak együtt szerepelt. Csokonai idejében kezdett különválni a kettő. Ismeretterjesztéskor úgy szoktam fogalmazni, hogy a költészet eleve énekelt volt az ősi időktől, aztán elkezdett leválni a dallamról és lett belőle hangosan olvasott vers, aztán szavalt vers, majd némán olvasott vers. Most pedig már egyáltalán nem olvasott a vers. Ez egy folyamat volt, ami együtt haladt a társadalmi fejlődéssel, mindenféle politikai problémákkal, s a magyar értelmiség tulajdonképpen lemondott erről a műfajról.
T.M.: És miért?
S.F.: – Mert úgy érezte, hogy ez egy elavult dolog és haladni kell a korral, át kell venni az új divatokat. Bartókék ebben különbek voltak, hiszen teljesen nyitottak voltak mindenre és a maguk igazi értékén értékelték az őket ért hatásokat.
T.M.: – Mit gondolsz arról, hogy számos dzsessz-zenész, rock együttes elővesz verseket szöveg gyanánt a saját dalaikhoz.
S.F.: – Nagyon jól teszik. Nekem az egész verséneklés onnan indult, hogy bántottak azok a bugyuta szövegek, amik dalok alatt hallhatóak voltak. Ez persze társadalmi probléma is, hogy a képzetlen, érdektelen embereknek csak úgy lehet eladni egy dalt, ha végtelenül leegyszerűsített szöveggel tálalják. Az iskolában, a családban is meg kellene tanulni számtalan dalt, táncot és számos más továbbörökítésre szánt értéket. Ez műveltségünk része kéne, hogy legyen, de sajnos mindenféle csábítások kedvéért ez egyszerűen eltűnt. A magyar értelmiségnek a legjava persze tudta, tudja, hogy ez nem jó. Ezért is erőltették Kodály és munkatársai azt, hogy a népdalokat oktatni kell, be kell vinni az iskolába.
Nagyon jónak gondolom azt, hogy megszerettettük a közönség nagy részével az énekelt verseket és a népzenét, és van remény arra, hogy egyszer csak nem lesz kérdés az, hogy meg kell-e ezeket tanítanunk a gyerekeinknek. Állítom, hogy a beszéd-zene és táncok kommunikációs szentháromságát gyerekkorban együtt kell megtanulni! Nagyon sokat számít az, hogy ekkor mit gyűjtünk bele a tarisznyánkba. És nagyon örülök az érdeklődésednek, mert fontos lenne ezt a szálat fölvenni és továbbvinni és a lényeges dolgokra koncentrálni. A minőség a legfontosabb.
T.M.: – Hivatalos énekmondó-, verséneklőképzés nem létezik. Szerinted mit kellene tanítani egy ilyen iskolában?
S.F.: – A prozódiát mindenképpen fontos lenne tanítani, de zenét szerezni nem lehet megtanulni, és a művészetet se lehet tanítani. Meg lehet tanulni a szolfézst, a helyesírást, a zenetörténetet, a népdaltípusokat, a hangszerelés jellemzőit, a nyelvi dialektusokat, a hangszereket. A népzene esetében is látható az, hogy vannak, akik például nagyon beleássák magukat a kalotaszegi zenébe, akár prímásra bontva ismerik a játékmódokat is, de mondjuk a dunántúli anyagból nem ismernek semmit. Pedig fontos lenne, mert csak akkor lehet észrevenni az összefüggéseket a két tájegység között.
T.M.: – A népdalok, népzenék felgyűjtését, típusokba rendezését elvégezték. Kodály Zoltán és Bartók Béla neve mellett ki vállalt ebben kulcsszerepet?
S.F.: – Magyarország 1526-ig még egy normális középhatalom volt Európában, s az egész Kárpát-medence egy államba tartozott. Nem voltak külön álló fejedelemségek és elválasztó vámhatárok, ezért létrejöhetett egy egyetemes tudás mind a nyelvet, mind pedig a zenét illetően. Ezért van az, hogy mi a moldvai csángókat is értjük. Egy bajor, meg egy észak-német alig érti meg egymást, nem is beszélve a franciákról vagy az olaszokról. Nálunk egyfajta belső globalizáció zajlott le.
Dobszay László és Szendrey Janka az egész begyűjtött magyar népdalgyűjteményt átvizsgálták és típusokba rendezték. Ez volt Kodályék eredeti terve is, de Dobszay volt az, aki fejből megtanulta az összes dalt, s összerakta azt a gyűjteményt és tudásbázist, amire büszkék lehetnénk, mert világraszóló magyar teljesítménye több nemzedék kutatómunkájának. Ahogy a dalok egymás mellé kerültek, kirajzolódtak nemcsak a hazai (magyar és a szomszéd népek), hanem az európai párhuzamok is. Bartók erről szóló tanulmánya és példatára Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje címmel aranybánya.
Sebő Ferenc, 2020 (fotó: Török Máté)
T.M.: – Mit gondolsz, egy verset mennyire lehet megcsonkítani énekelt verziójában? Fel lehet cserélni szavakat, sorokat, ki lehet hagyni versszakokat?
S.F:.: – Erről inkább a költővel kellene beszélni (nevet). Nekem voltak ilyen problémáim. Nagy Lacival volt például olyan esetünk, hogy mikor az Aranypénz-térdű szerető című versét megénekelve meghallotta a rádióban, azonnal felhívott, hogy az egyik sort inkább átírja, hogy jobb legyen, s mikor újra hallotta, megint felhívott, hogy miért nem cseréltük ki, s mondtam neki, hogy az ugyanaz a felvétel volt, mint amit korábban hallott.
Egyébként ez egy kényes kérdés. Ami jó, azon nem kell változtatni.
T.M.: – Énekelt vers esetén kimondható, hogy a zene vagy a szöveg a hangsúlyosabb?
S.F.: – Énekelt vers esetén a szöveg van előbb. Ez nem lehet kérdés.
T.M.: – Van olyan költemény, ami nagyon közel áll hozzád?
S.F.: – József Attila versei indítottak el ezen az úton, s most is az ő verseit emelném ki. Például a Tedd a kezed homlokomra címűt. Ez a vers olyan, mintha egy moldvai csángó népdal lenne. Azért egy versnél nem horgonyoznék le, mert sok kedves számomra.
T.M.: – Építészként végeztél. Hogy jött ez a választás?
S.F.: – Én egy sokféle érdeklődésű gyerek voltam. Minden érdekelt az indián romantikától kezdve a komolyzenéig, de sokáig nem tudtam eldönteni, hogy melyik útra lépjek rá. Anyai nagymamám segített a döntésben, aki leültetett az ágya szélére, és azt mondta: – Ide figyelj kisfiam, én kitaláltam, hogy mit kéne neked csinálni. Legyél építész, mert az építészet az olyan, hogy a mérnökséget a művészettel párosítja. Így mind a kettőben örömödet fogod találni.
T.M.: – És örömödet találtad benne?
S.F.: – Igen, az egy fantasztikus szakma. Nagyon szerettem csinálni, és ha nem jön közbe a zenélés, akkor én ma is építész vagyok.
(A beszélgetés ideje: 2020. augusztus 26. / helye: Balatonföldvár / Köszönöm a szöveg lektorálását Sudár Annamáriának és Sebő Ferencek!)