Keresés
  • matetorok

Radványi Balázs

Frissítve: aug 9

„Az biztos, hogy egy életben csak egy Kalákát lehet felépíteni!"

Radványi Balázs (Kaláka), 2021 (© fotó: Török Máté)


Radványi Balázs zeneszerző, verséneklő, előadóművész, a kétszeres Kossuth-díjas Kaláka együttes tagja. Az elmúlt fél évszázadban több ezer dal került ki a kezeik közül, s a verséneklés megkerülhetetlen együttesévé váltak Magyarországon. Balázs tanári és szakmai pályáján számos verséneklő útját indította el és támogatta.

Török Máté: – Itt ülünk a házatokban, s a falról egy régi családi kép köszön ránk. Fontosak számodra a családi gyökereid?

Radványi Balázs: – Igen. A családi hátteret büszkén vállalom, mert a két szülő, a négy nagyszülő, a nyolc dédszülő, a tizenhat ükszülő életére mind rálátásom van. A falon függő családi képen többek között apai dédapám és a nagyapám látszik, akik a Radványi nevet viselték. A többiek: Ilka, Béla, Géza, Antal, Jenő, Rudi. Hollóházai Radványi Antal dédapám IV. Károlytól kapta a nemességet, mint jogászember, s Kassán élt és ott is nyugszik. Édesapám is még ott született a Monarchia idején 1910-ben.


Az említett családi fénykép


Apai nagyapám felesége Kerner Irma gyönyörű hangú énekes volt, a máriakéméndi Kerner családból származott, melynek leghíresebb tagja Kerner István az Operaház főigazgatója volt a múlt század elején. Én ide vezetem vissza zenei affinitásomat. Édesanyám részéről zempléniek és felvidékiek a felmenőim. Fontos számomra, hogy családon belül továbbadjam az őseinkről szóló történeteket, megismerjük és közösen ápoljuk a nyughelyeiket.


T.M.: – Családon belül fontos szerepe volt a zenének. Te milyen hangszeren kezdtél el muzsikálni?

R.B.: – Gordonkán. Talán azért, mert az anyai és apai nagyapám is és édesapám is gordonkázott. S bár volt is otthon egy egészes csellónk, azért azzal nem lehet elkezdeni a tanulást a méretei miatt. Édesapám hangszere egyébként ma is megvan, s használják is a családban, és bár nem olyan gyakran, de én is játszom még csellón.


T.M.: – A Lorántffy Zsuzsanna Ének-zenei Általános Iskolába jártál, ahova a Kaláka legtöbb tagja. Mindannyian hangsúlyozzátok annak az iskolának a meghatározó szerepét az életetekben. Miért van ez így?

R.B.: – A Lorántffyba bekerülni nem volt könnyű, óvodásként kellett felvételizni. A mi osztályunk volt a harmadik évfolyama az iskolának, amit Kodály Zoltán kezdeményezésére indítottak el. Kodály közvetlen tanítványai voltak a mi közvetlen tanáraink, tehát nagyon közelről kaptuk a jót, és ő maga is többször eljött az iskolába magával hozva kitűnő vendégmuzsikusokat, zeneszerzőket.


T.M.: – Egy ilyen általános iskola után hogyan jött az, hogy műszaki irányban tanulj tovább?

R.B.: – Mérnökédesapám szerette volna, hogy a gyermekei kezében minél előbb szakma legyen. Abban az időben ez joggal elvárható volt, így bátyámat elindította az építészpályán, engem pedig a Kvassay Jenő Híd- és Vízműépítő Technikumba íratott be. Később leánytestvérünk is a műszaki pályán találta magát. A középiskola elvégzése után a Műszaki Egyetemen folytattuk tanulmányainkat. Én már középiskolás koromban is énekkarba jártam és több beatzenekart is alapítottunk 1966 és 1968 között. Miután 1969-ben leérettségiztem, 1970 májusában hívott telefonon korábbi általános iskolai osztálytársam, Mikó István, hogy nincs-e kedvem a pár hónappal korábban megalakult Kaláka együttesben játszani. Azt mondta, hogy ősztől szükség lenne egy csellista-énekesre az együttesben. Így nagyjából egyszerre indult el az életemben a Kaláka és a Műszaki Egyetem, amit hat év alatt sikerült elvégeznem.


Radványi Balázs (Kaláka), 2021 (© fotó: Török Máté)


T.M.: – Saját tapasztalatból tudom mondani, hogy ez nem lehetett könnyű. Te milyennek érezted?

R.B.: – Igazából ez két külön embert kívánt volna, de sok segítségem volt. Otthon, szülői szeretetben éltem, így lakhatásra, háztartásra, étkezésre nem volt gondom. A kalákás és egyéb munkáimból szerzett fizetésemből meg tudtam spórolni 1972 októberére egy jogosítványra valót, és tudtam venni egy teljesen új Moszkvics 412-es személyautót, amellyel aztán nagyon sok kalandot átéltünk a Kalákával és a családdal.


T.M.: – Az egyetem végeztével elhelyezkedtél az egyetemen tanult szakmádban a Kaláka mellett?

R.B.: – Földmérőmérnökként végeztem, s bent maradtam a Műegyetemen, mint tanszéki mérnök. Az oktatói ranglétrán el sem indultam, de munkatársként sokáig alkalmazásban álltam. Ahogy József Attila mondaná, lehettem volna oktató, nem ily gitárhúrkoptató, szegény legény, de nem lettem, mert beláttam, hogy az egyetemi oktatói utat sohasem fogom tudni bejárni, mert annyifelé vonzott az élet. De többek között a mi tanszékünk feladata volt a budapesti rakpartok mozgásvizsgálata, aminek része volt az a partszakasz is, ahol ma a MÜPA és a Nemzeti Színház áll. Ma már nosztalgiával és büszkén tekintek ki olykor az öltözőből az egykor gazos Dunapartra, amit én is mértem.


T.M.: – Abban az áldott helyzetben voltatok és vagytok a Kalákán belül, hogy mindannyian szereztek zenét a versekhez, de a Kaláka első pár lemezén még feltűntetve sem látjuk, hogy ki szerezte a dalt közületek. Az első években volt jelentősége annak, hogy ki írja a dalt? Ki írta a legtöbbet?

R.B.: – Abszolút nem volt jelentősége akkor még –1973 nyaráig –, amíg Mikó Pista az együttesben volt; az ő szerzősége volt a domináns, de Dani (Gryllus Dániel) és később én is egyre több szerzeményünket hoztuk be az együttesbe.


T.M.: – Szinte az alapítás óta együtt zenélsz a Kalákában Gryllus Danival, hiszen az 1969 novemberi megalakulás és a te 1970-es belépésed között úgy 8-10 fellépése volt a Kalákának. Az ötven év távlatából nézve pedig ez elenyésző koncertszám. Te ezzel kapcsolatban hogy szoktál fogalmazni?

R.B.: - Ez a kérdés többször felmerült már, de én úgy szoktam fogalmazni, hogy

örömmel vállalom, hogy a Kaláka megalapításának első évétől kezdve aktívan benne vagyok a csapatban.

T.M.: – Számos meghívásotok volt és van a mai napig különböző műsorokban való közreműködésre is. Emlékszel a legelső olyan felkérésre, ami dal írására ösztönzött benneteket?

R.B.: – Az első olyan felkérés, ahova dalokat kellett írni, az Egyetemi Színpadról érkezett 1970-ben. Ej, haj, lányok, a Húsvét múlik címmel egy reneszánsz showt készítettünk el Márai Enikő színésznővel közösen. Ebben már Mikó Pista mellett Dani és én is megjelentem, mint zeneszerző. Hasonló felkérés volt egy Váci Mihály költői életművét bemutató színpadi esten való közreműködés is a Radnóti Színpadon, ahol a Szőkén szelíden című vers zenéjét például én szereztem.

Elmondható talán, hogy már a 70-es évektől kezdve elég sok zenei ötletet és konkrét dalt tettem be a közösbe, de hogy azokból mi került rádiófelvételre, vagy mi került színházi előadás alkalmával a színpadra, az már közös döntés volt, illetve sok esetben a műsor rendezőjének, szerkesztőjének a döntése. Például az 1970-es évek elején indult Nyitnikék című, éveken át tartó rádiós sorozat főcímdalát, amit a Kalákával rögzítettünk, én írtam egy Szabó Lőrinc-versre. De a mai napig számos más rádiós felkérésnek eleget teszünk a Kalákával itthon és külföldön egyaránt.

Bessenyei György: A filozófus c. darabjából készült film forgatásán, 1981 (rendező: Zsurzs Éva)

[balról jobbra: Huzella Péter - Radványi Balázs - Gryllus Dániel - Becze Gábor]


T.M.: – A megalakulásotok után hét évvel, 1976-ben jelenhetett meg az első lemezetek, amit a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában rögzítettetek és XX. századi magyar költők verseinek megzenésítései hallhatók rajta. Mi volt a szerkesztési elv? Nehéz volt válogatni?

R.B.: – Akkorra már biztosan több, mint száz dalból álló repertoárunk volt, amiből tizenkettőt kellett beválogatni. Nem volt könnyű, mint ahogy a későbbi lemezek esetében sem volt egyszerű döntés a dalok kiválogatása. Azt tudtuk, hogy a lemezre került dalok népszerűbbek lesznek a többinél, hiszen akár több tízezer példányban is elkeltek a ’70-es években készült korongok.

T.M.: – 1977-ben mutatták be a Magyar népmesék sorozat első részeit, aminek zeneszerzői feladataira titeket kértek fel. Milyen érzés volt együtt dolgozni az ottani alkotói gárdával?

R.B.: – Nagyon sokat számított, hogy megkaptuk a Magyar népmesék című rajzfilmsorozatnak a zeneszerzői lehetőségét. Tizenhárom részre szerződtünk első alkalommal, amiből aztán száz lett. Itt nem verseket kellett megzenésíteni, hanem valami újat várt el a csapattól a feladat: rajzfilmet kellett megzenésíteni! Miután felvettük az első három részt a Pannónia Filmstúdió nagytermében, bemutatták a vezetőségnek, s a többi alkotónak. Elképesztő nagy csend volt a bemutató után, s visszagondolva arra a pillanatra, ma is elérzékenyülök. Megállt a levegő!

Kiderült, hogy mi valami olyat találtunk ki, ami bár létezett, de nem úgy, ahogy mi játszunk. Egy új megfogalmazási módra leltünk, ami mindenkinek tetszett. Attól kezdve valahogy felnőttebbé váltunk.

T.M.: – Egyszer mesélted, hogy a Latinovits Zoltánnal való közös előadások is segítették a felnőtté válását a csapatnak.

R.B.: – Igen. Vele is nagyon jó volt együtt dolgozni, s valahol egy újabb „diplomát” jelentett az, hogy együtt léphettünk föl. Önbizalmat adott, s újabb dalok megírására sarkallt, s ezért tudatosabban tudtunk dolgozni és építeni a zenei alkotói karrierünket. És megtanultuk, hogy érdemes megőrizni a közös alkotás örömét, s nem rivalizálni.


A 15 éves Kaláka (Radványi Balázs tulajdonából -

írta és szerkesztette: Huzella Péter - digitalizálás: Török Máté, 2021)


T.M.: – Beszélgetve veletek körvonalazódik, hogy bár nem mindig értetek egyet, mégis alázatosan viszonyultatok a másikhoz, a másik dalaihoz. Az együttes repertoárjába bekerült versek mondanivalója és a dalszerkesztés tekintetében mindig egység volt köztetek?

R.B.: – Azt hiszem igen. A verseket tekintve mindenképp. Az új dalokat mindig egymásnak mutattuk meg először, s azok közül közösen döntöttük el, hogy melyek azok, amik bekerülnek a Kalákába. Ha esetleg zeneileg én mást hallottam bele egy-egy versbe, amit más hozott, abba nem szóltam bele. Minél többfajta zenét hall a közönség, annál színesebb képet kap belőlünk.


T.M.: – A zenélés mellett említetted, hogy sokáig civil állásod is volt. A a fő bevételi forrást a Kaláka jelentette?

R.B.: – Főleg a koncertek tartották el a zenekar tagjait és majdani családjait, igen. A lemezjogdíjak nem tudták befolyásolni a pénztárcánkat egészen addig, amíg a Pelikán meg nem jelent, ami ötvenezer példányban kelt el rögtön, azután pedig a Nálatok laknak-e állatok és a Szabad-e bejönni ide Betlehemmel? lemezek is nagy példányszámban jelentek meg és keltek el. Ezeken a lemezeken már sok önálló szerzeménnyel voltunk jelen mindannyian, s körülbelül mindenkinek ugyanannyi dala volt rajtuk.


T.M.: – Fontos volt, hogy mindenkinek nagyjából ugyanannyi dala legyen? Fontos, hogy mennyi dalod szerepel egy lemezen?

R.B.: – Igen. Többek között azért, mert az 1990-es évektől kezdve már csak az eladott lemezek után járt jogdíj, s a stúdiófelvételért nem kaptunk honoráriumot, sem a bónusznak számító sávpénzt, mint korábban.


T.M.: – Mi az a sávpénz?

R.B.: – Megvolt a tarifája annak, hogy ki, hány sávot rögzített a szalagon a stúdióban. Szélsőéges példa, ha valaki a triangulummal csak egyet ütött, az is egy sávnak számított.


T.M.: – Fontos volt a pénz az együttesen belül?

R.B.: – Mindenkinek ez volt a fő bevételi forrása, így azért megnéztük, hogy az osztás hogyan legyen.


T.M.: – Az elmúlt öt évtizedben megjelent lemezeitek, műsoraitok, közreműködéseitek, általatok elindított kezdeményezések összeírása sok évre adna munkát egy könyvtárosnak, de az is elmondható, hogy szinte minden díjat megkaptatok eddigi pályátok során, ami odaadható egy zenei együttesnek. Szerinted fontos-e egy előadó, egy művész életében az, hogy díjat kapjon?

R.B.: – Fontos, igen. Viccesen mondhatnám azt is, hogy azért, hogy igazolva legyen a család számára, hogy nem véletlenül vagyunk annyit távol tőlük, de egy díj odaítélése után nagyobb publicitást kap egy együttes, egy előadó. És az önbecsülésnek is jót tesz, ha az oklevelekből, arany- és platinalemezekből, régi plakátokból van is egy kis kiállítás otthon, ahogy nekem is.

Amikor az első Kossuth-díjat kaptuk, még a negyvenes éveinkben jártunk, s nagyon meglepődtünk. Előttünk nem kapott Kossuth-díjat még olyan előadó, együttes, aki verssel, muzsikával, költészettel foglalkozik. Utánunk szerencsére már többen, többek között Kátai Zoltán, Kobzos Kiss Tamás, Tolcsvay Béla. S bár van egy olyan mondás, hogy a díjat nem kapják, hanem adják, mégis én örültem, hogy megkaphattam, s ráadásul kétszer is…


T.M.: – Hitelesebb tud lenni egy megzenésített vers, ha az adja elő, aki megzenésítette?

R.B.: – Igen. A szeme másképp csillog annak, aki megálmodta a dallamot az adott versre. A tapasztalatomra hivatkozva tudom ezt mondani, mert az elmúlt több évtizedben sokan jöttek oda hozzám azért, hogy megmutassák a szerzeményeiket, kikérjék a véleményemet. Többek között a Dévai Nagy Kamilla által megálmodott Krónikásének Zenedében is, ahol a kezdetekben én is tanítottam.


T.M.: – Mitől lehet jó és mitől lehet rossz egy megzenésítés?

R.B.: – Rossz lehet attól, hogyha az illető a tartalmával nincs egészen pontosan tisztában, nem eléggé mélyen gondolta át, hogy mi a versben a lényegesebb. Nagyon rossz, amikor a hangsúlyozás nem jó. A hangsúlyok nem a szavak végén vannak a magyar nyelvben, hanem a szó elején! Ez fontos! Vissza kell hallgatni a készülő dalt, hogy vajon magyarul éneklem-e azt? A jó megzenésítés és előadás ismérve az is, ha azt érzi a hallgató, hogy a lényeget még azelőtt megértette, mielőtt teljesen a tudatáig érne maga a vers, s az előadás közben nem terelődött el máshová a figyelme.


T.M.: – Tanítható az, hogy miként lehet jó megzenésítést készíteni egy vershez, s azt miként lehet szuggesztíven elő is adni?

R.B.: – A futballt lehet tanítani? Ugyanúgy lehet ezt is. Mindenki egy eszközparkkal érkezik ide a földre, de érdemes odafigyelni és hallgatni azokra, akik tapasztaltabbak, s már nagyobb rálátással bírnak.

Nagy valószínűséggel a megzenésítés mikéntjét könyvből tanítani nem lehet, de egyes elemeket, hogy például hogyan hangsúlyozz, hogyan vegyél levegőt, s azt, miként kell értelmezni egy verset, lehet tanítani.

Önképzési módszerekkel, másokat lesve, esetleg utánozva is lehet tanulni. S ha valaki ezeket a tudásmorzsákat, erényeket össze tudja gyúrni magában, kialakulhat egy hiteles, akár másoknál többet tudó, egyedi személyiség, akire mindenki büszke lehet, aki egyengette, vezette, tanította az útján.


T.M.: – A tanári pályafutásod alatt van olyan előadó, együttes, akiket pályatársnak érzel?

R.B.: – Igen, s ti a Misztrállal vagytok a listám élén. Sok ember útjának az elejét egyengedhettem, s az is természetes, hogy sokan végül nem indultak tovább a verséneklő úton, mert nem ez volt az ő útjuk. Az biztos, hogy az elhivatottság az egyik legfontosabb ezen a pályán is, s az, hogy kiderüljön, hogy aki ezt csinálja, igazán erre az útra van-e szánva… Jó és könnyű olyanokat tanítani, és olyanokkal jó eredményt elérni, akik nagyon akarják a sikert és mindent megtesznek érte. Büszkeséggel tölt el és könnyű hivatkozni rátok, ha az utánpótlás tekintetében egy jó példát kell említeni. Ti is már 24 éve ezen a pályán mozogtok, amit az elejétől kezdve látok. Már számos közös lemezen szerepelünk együtt, egymásnak adjuk át a szálláshelyeket itthon, a Felvidéken, a Délvidéken, Erdélyben, Nyugat-Európában. Adja a Jóisten, hogy így folytatódjon!


T.M.: – Úgy legyen! Megtisztelő, hogy a pályatársaitok lehetünk! Beszélgessünk még egy kicsit az utánpótlásról. Hogyan látod ma a verséneklés helyzetét? Van haszna a verséneklésnek? A mai fiatalok szerinted miként viszonyulnak hozzá?

R.B.: – A verséneklő-utánpótlásban sajnos nagy felhozatalt nem látok. Tíz-tizenöt olyan formáció, amely huzamosabb ideje működik jó minőségben, de ahogy a mi kezdeti időszakunkban, ma is rengeteg verséneklő-együttes működése megszűnik alakulása után nem sokkal. A megszűnt formációk közül is ki lehetne emelni párat, amelyek nagy lendülettel, kitűnően indultak, hanghordozóik is megjelentek, kottás könyvük is megjelent, de valamiért mégis abbahagyták. De azt látom, hogy a verséneklők nagy segítséget kapnak a Zeneakadémián tanult fiatal hangszeres szólistáktól, akik csatlakoznak egy-egy dalnok mellé, így színesítve a dalaikat.


A Kaláka és a Misztrál a Pannónia Stúdióban 2020-ban (fotó: Török Máté, Rozgonyi Péter)

[balról jobbra: Heinczinger Mika - Gryllus Dániel - Becze Gábor - Tóbisz Tinelli Tamás -

Radványi Balázs - Török Máté - Gryllus Vilmos]


T.M.: – Ha már dalnokot említettél, akkor mesélj egy kicsit arról a Dalnokklubról, amit évtizedek óta vezetsz, s ahol számtalan pályakezdő és pályán lévő dalnok mutatkozott be és adott elő.

R.B.: – Igen. Van egy zenei életem a Kalákán túl is. Ebből az egyik kedves vállalásom a Klebelsberg Kultúrkúriában havonta megrendezett Dalnokklub, ahol be lehet mutatkozni új dalnokoknak, vagy olyanoknak, akik egy együttes aktív muzsikusaként például szóló anyagaikat hozzák ide el, akár más zenésztársakkal. Számtalan jó példát hozhatnék erre, de ha egyet kéne kiemelni, akkor Barvich Iván különböző zenei kísérleteit mondanám, amit itt mutatott be; ő egyébként a Sebő-együttes aktív zenésze, de itt jár szólóban Krulik Zoltán, Hobo, Ákos és James is.


T.M.: – Mit gondolsz, okozhat ellentétet egy együttesen belül, ha a tagok külön utakon is járnak zeneileg?

R.B.: – A szakmai féltékenység, a baráti rivalizálás együttesen belül egy bizonyos mértékig egészségesnek mondható, de egy bizonyos mértéken túl nem az. Előfordulhat, hogy az addig elvégzett közös munkát töri el. A Kalákát tekintve az mindenképp elmondható, hogy ahány ilyen kisebb törés, vagy akár tagelhagyás volt, a zenekar valahogy mindig jól jött ki belőle, talán pont azért, mert más megtartó belső erők kezdtek el munkálkodni, amik tovább segítettek bennünket. Amikor például Mikó Pista elment, mert felvették a Színművészeti Főiskolára, rögtön jött Dabasi Péter, aki teljesen új színeket hozott az együttesbe, többek között ő szerezte József Attila Háló és Ősz című verseire a dallamot, amit a mai napig játszunk. De neki köszönhető, hogy a népzene irányába is jobban nyitottunk, s hogy elkezdtünk latinul, grúzul, csehül vagy bolgár nyelven is énekelni dalokat. Utána jött Huzella Péter, aki részese volt húsz nagyon meghatározó esztendőnek a Kaláka életében. 1979 őszén pedig beszállt Becze Gábor bőgősünk, amikor Vili (szerk.: Gryllus Vilmos) egy időre önszántából kikerült az együttesből. Azzal a négyes felállással (Becze Gábor, Huzella Péter, Gryllus Dániel, Radványi Balázs) sokkal több megnyilvánulási lehetőséget kaptunk. A hanglemezek megjelenése mellett többek között folytatódott a Magyar népmesék-sorozat, akkor készült A mesék Mátyás királyról és A regék és mondák rajzfilmsorozat és számtalan külföldi koncertünk is volt. Anyagilag is biztonságba kerültünk, mindenkinek lehetett már saját autója, és önálló lakásban gondolkodhattunk, ami akkoriban nagy szó volt.


T.M.: – A Kalákán belül is elindultak a külön zenei utak. Mindenkinek vannak saját zenei projektjei is. Ez széthúzó volt, vagy inkább segítette a közös munkát?

R.B.: – Van, amit felkérésre csinál az ember, s van, amit maga talál ki. Ezt én két különböző dolognak érzem. Felkérés tekintetében előfordul, hogy egy új produkcióhoz arra van szükség, amit csak te tudsz, s nem az együttes. Így felkérhetnek énekelni, vagy dalokat írni. És van, amikor azt mondja egy zenekari tag, hogy én most valamit magamnak csinálok, nélkületek, s azzal is színre lépek. Hogy ez utóbbiban a tagnak mi a célja, azt csak gondolhatom.


T.M.: – Neked mi volt az első olyan feladat a kalákás időszakban, amikor külön zenei feladatba fogtál?

R.B.: – 1980-ban Dévai Nagy Kamilla kért fel először és keresett meg egy feladattal, hogy vele közösen készítsünk egy lemezt megzenésített versekkel. Nagy örömmel vállaltam, s a későbbiekben három ilyen közös lemez született, amiben már több Kaláka-tag is játszott végül. Tudtommal ez volt az első olyan eset, hogy a Kalákán kívül született verséneklőlemez valamelyik Kaláka-tag szerzői közreműködésével. Ebben az időben volt, hogy Dani is felkérésre furulyázott egy Bakfark Consort nevű formációban. Kicsit kilógtam a sorból azzal is, amikor 1983-ban a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat felkért a Tündérkaszinó című albumon való énekesi közreműködésre. Hogy ne legyen ebből feszültség együttesen belül, Danit is megkértem, hogy működjön közre hangszeresként. Ez egy LP-re szóló felkérés volt, de a siker és a példányszám miatt végül kettő lett belőle.


T.M.: – Volt olyan külső projekt, vagy volt olyan időszak, amikor a szóló utak zavart okoztak az együttes életében?

R.B.: – Becze Gábort ez a kérdés nem nagyon foglalkoztatta, de Péter (szerk.: Huzella Péter) volt az, aki szeretett volna jobban megmutatkozni szólóban is, kicsit kikerülni a Kaláka bűvköréből, s ő volt az, aki az együttes vezetését tekintve is kicsit másként gondolkozott. Végül ezért is ment el. De azt hiszem, megbánta. Fontos, hogy belássuk, hogy egy együttesben való működés nem mindig könnyű, de azt is, hogy az „összsiker” a te sikered is. Az is biztos, hogy egy életben csak egy Kalákát lehet felépíteni, s ezért kell tudni engedni és elengedni. A felmerült kérdéseket viszont érdemes megbeszélni.

Sokszor, ha valamivel nem értek egyet, arra gondolok, hogy két hónap vagy két év múlva ez a kérdés mennyire lesz fontos számomra, s a legtöbb esetben már nem is annyira érdekes.

A szóló utak azért szép lassan elindultak, s egyre erősebben jelen is vannak. A Kaláka suite című lemez egy önálló korongom, amire azokat a Kaláka dalaimat vettem fel hangszeresen, amelyről azt gondoltam, hogy önálló zeneművekként is megállják helyüket. Elmondható ezzel a lemezzel kapcsolatban is, hogy bár az én nevem alatt jelent meg, mégis a Kaláka hírnevét is vittem vele tovább. Büszkeséggel tölt el, hogy a verséneklő hivatásom mellett a Kossuth-díjamon a következő titulus áll: zeneszerző és előadóművész.

Radványi Balázs (Kaláka) és a két Kossuth-díj, 2021 (© fotó: Török Máté)


T.M.: – A járványidőszak hogyan telt számodra? A pihenés mellett születtek új dalok?

R.B.: – Az 50 éves jubileumi évünk után két hónap pihenőt adtunk magunknak, de mikor épp elkezdtünk volna újra koncertezni, elkezdődött a pandémia. Hogy őszinte legyek, én örültem, hogy több idő volt regenerálódásra, feltöltődésre, de azért ez már egy kicsit több volt a szükségesnél. A pihenés mellett viszont állandóan születtek dalok, s az NKA-nál is nyertem egy meghívásos alkotói pályázaton, ahol hét vers megzenésítését vállaltam és készítettem el.


T.M.: – Van olyan vers, amit kiemelnél a sok közül valami miatt?

R.B.: - Ha egy-egy verset kéne választani, akkor József Attilától a Tudod, hogy nincs bocsánatot és Weöres Sándortól Az éjszaka csodáit, de akár két újabbat is, Kosztolányitól az Akarsz-e játszani? címűt és Szabó Lőrinc Szeretlek című versét mondanám.

Szabó Lőrinc: Szeretlek című megzenésített versének kézzel írott kottája a szerző,

Radványi Balázs kezében, 2021 (© fotó: Török Máté)


T.M.: - Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!



(A beszélgetés ideje: 2021. május 5. / helye: Solymár / Köszönöm a szöveg lektorálását Sudár Annamáriának és Radványi Balázsnak és az archív anyagok biztosítását Radványi Balázsnak!)


#verséneklő #Radványi Balázs #Kaláka #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

189 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése