Keresés
  • matetorok

Mikó István

Frissítve: márc 6

„Létrehozni valami újat sokkal izgalmasabb, mint csak olvasni a verseket.”

Mikó István, 2021 (fotó: Török Máté)

Mikó István Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, a Kaláka együttes egykori alapítója ma is zenésít meg verseket. A színész-rendező az elmúlt fél évszázadban folyamatosan komponált. Színházi előadásokhoz készült zenéi mellett önálló estjein, szólólemezein hallhatók az általa írt dalok.

Török Máté: – Hány éves korodban zenésítetted meg az első verset? Mikó István: – Eredetileg hegedülni tanultam, s azon a hangszeren is kísérleteztem a dallamfaragással, de miután megkaptam a szüleimtől az első gitáromat, s megtanultam néhány akkordot, egyre több vershez írtam zenét. 14 éves lehettem, amikor Petőfi A természet vadvirága című versére szereztem jó kis rockos muzsikát. Ez volt az első megzenésítésem, és bár sose adtam elő, ma is el tudnám játszani.


T.M.: – Honnan jött a megzenésítési vágy? Abban a korban ez nem volt jellemző. Honnan jött a vers és a zene szeretete? M.I.: – Apám, aki könyvtárosként dolgozott, nagyon szépen mondott verseket, sőt írt is. Édesanyám tanítónő volt, s én is számtalan szavalóversenyen elindultam már gyerekként. A vers szeretetét otthonról hoztam, s már gyerekkoromban megvolt bennem a vágy arra, hogy színész legyek. Általános iskolába a Lorántffy Zsuzsanna Ének-zenei Általános Iskolába jártam, ami nagyon jó iskola volt, s életem talán legszebb egybefüggő nyolc éve volt az, amit ott tölthettem. Nagyon sok mindent megtanultunk, s a tanáraink összekapcsolták nekünk a különböző művészeti korokat és ágakat. Például ha a barokk zenéről volt szó énekórán, akkor a magyartanárnő a barokk irodalomról mesélt, a rajztanárnő pedig a barokk kor képzőművészetét mutatta be. Talán ezek a hatások voltak azok, ami miatt fontos lett számomra már fiatalon a zene és a vers. Nyolcadikos koromban már zenés játékokat játszottam, rendeztem, ahol a szöveget én írtam, Vajda János barátom – , aki eggyel felettem járt az iskolába – komponálta a zenéket, s jelenleg Kossuth-díjas zeneszerző. Szegény osztálytársaimat pedig rákényszerítettem arra, hogy játsszanak ezekben a darabokban (nevet). Nagyon szerettem ezt az általános iskolát, s talán ezért sem találtam a helyem a középiskolá(k)ban. A négy évet négy gimnáziumban végeztem el.


T.M.: – 18 éves voltál, mikor beneveztél a „Ki mit tud?”-ra. M.I.: – Igen. Gimnázium végén, 1968-ban, mikor megrendezték a „Ki mit tud?”-ot, az egyik barátomat, Burai-Kovács Jánost befűtöttem, hogy induljunk el megzenésített versekkel. Az egyik választottam Csokonaitól a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz volt, de a másikra már konkrétan nem emlékszem. Eljutottunk a tévészereplés előtti utolsó fordulóig, ahol aztán nem engedtek tovább, mondván, nincs olyan kategória, hogy megzenésített vers. Egyébként énekelt versekkel indult el a vetélkedőn még Sebő Feri egyedül, s Sass Sylvia is, aki később operaénekes lett. Ő osztálytársnőm volt a József Attila Gimnáziumban, s valamelyik József Attila-verset zenésítette meg, s kísérte zongorával.


T.M.: – Milyen kategóriába lehetett volna szerinted elhelyezni akkor ezt a műfajt? M.I.: – Talán a polbeat-be, a politikai beat-be, hiszen annál jobb politikai szöveget, mint amit József Attila írt, kevesen szereztek (nevet).


T.M.: – A Ki mit tud? után folytattátok a közös zenélést? M.I.: - Nem, az a formáció igazából a vetélkedőre alakult, de János, aki jól menő ügyvéd lett, ma is az egyik legjobb barátom.


T.M.: – 1969-ben megalakult a Kaláka. Ebben letagadhatatlan érdemeid vannak. Hogy kezdődött a közös muzsikálás? M.I.: – Kicsit korábbról kezdeném. Danival (szerk: Gryllus Dániel) ugyanabba az általános iskolába jártunk, s a korábban említett zenés játékainkban ő is többször játszott klarinéton. Akkor még nem zenésítettünk meg közösen verseket, azokat főleg a saját örömömre komponáltam. A középiskola elvégzése után Dani a műegyetemre ment, én pedig ofszet fényképésznek álltam egy nyomdába (szerk.: nyomdaipari tevékenység), mivel nem vettek fel akkor a színművészetire. Ebben az időszakban sokszor találkoztunk a buszon, mert egyidőben mentünk ő egyetemre én pedig a nyomdába. Dani vetette fel, hogy kéne egy együttest csinálni. Ő népzenében gondolkodott, mert a klarinét mellett számos fafúvós hangszeren megtanult nagyon jól játszani, de én mondtam neki, hogy bár szeretem a népzenét, de sokkal több lehetőséget látok a versek megzenésítésében, mert annyiféle zenei stílusban lehet próbálkozni, ahányféle vers van. Erre azt válaszolta, hogy igazam van…, és elkezdtünk közösen muzsikálni.


Mikó István és Gryllus Dániel 1970 körül (forrás: Kaláka archívum)


T.M.: – Hogyan csatlakoztak a többiek? M.I.: – Gyakorlatilag úgy alakultunk meg, hogy ezek után Dani szólt Vilinek (szerk.: Gryllus Vilmos), az öccsének, s megalakult a triófelállás. Az elején, egy nagyon rövid ideig még velünk volt egy lány is, Veres Panka, aki nagyon jó verseket is írt, de zeneileg máshogy gondolkodott, mint mi, akik a Lorántffyba jártunk. A legelső fellépésünkkor, a Tolcsvayék klubjában a Bem rakparton (szerk.: volt Bem6, Bem rockpart, Budavári Művelődési Ház) álltunk színpadra és öt vagy hat számunk volt összesen. Mikor Vilit elvitték katonának, szóltunk Radványi Balázsnak, aki osztálytársam volt az általánosban, s tudtuk, hogy elképesztően jól gitározik.


T.M.: – Ezek után gyarapodtak a koncertek? M.I.: – Igen, elég sok klubot megjártunk, s viszonylag hamar a Marczibányi Téri Művelődési Központban lett a saját klubunk, ahol a fiatalok mellett a művészeti élet különböző képviselői is megjelentek. Jó volt ott látni többek között Nagy Lászlót és feleségét, Szécsi Margitkát vagy Weöres Sanyi bácsit. De például itt ismert meg Kazimir Károly is (szerk.: Kossuth-díjas színházrendező, színigazgató, tanár), akinek később az osztályába jártam a színművészetire 1973-tól. Mikor elkezdtem a főiskolát, abba kellett hagynom a Kalákát, mert szabály volt, hogy az első két évben nem állhatok színpadra. Ma már nincs ilyen szabály a színművészetin, pedig jó lenne… Ekkor jött helyettem Dabasi Peti (szerk.: Dabasi Péter zeneszerző, Kolinda együttes) és őt követte Huzella Péter 1975-ben. Egyébként Huzellát már jól ismertük korábbról, mert ő is Lorántffys volt, s a mamája volt ott a rajztanárunk. Ezek után azt vettük észre, hogy egyre többen kezdenek verseket megzenésíteni.


T.M.: – A Kaláka hírének gyors terjedésében volt szerepe a rádiónak, televíziónak? M.I.: – Az elején biztosan nem. Bár készült néhány riport és Csányi Miklós filmrendező készített velünk egy portréfilmet is, de abban az időszakban, amíg én a Kalákában voltam, még lemezünk sem jelenhetett meg (szerk.: az első Kaláka-lemez 1977-ben jelent meg.)


T.M.: – Azt jól tudom, hogy a kaláka szót az édesapádtól hallottad először? M.I.: – Igen. Egy általuk kiadott kis könyvecskébe, ami népdalokat, balladákat tartalmazott, belenyomtak egy pecsétet, amire az volt írva, hogy Kaláka könyvtár. Ez a szó annyira megtetszett, hogy meg is kérdeztem tőle, hogy mit jelent, majd utána is néztem a lexikonban. Sose hallottam ezt a szót előtte, s annyira passzolt a jelentése is (szerk.: közösen, együtt végzett ingyenes munka valamely közösségi tag számára) ahhoz, amit mi csináltunk a zenélésben, hogy ezt választottuk az együttes nevének. Sokáig rosszul ejtették. Voltunk Kalánka, meg Kalárka…


T.M.: – Az elején te énekelted a legtöbbet. Hogy működött akkoriban a hangszerelés, a közös zeneszerzés? M.I.: – A Dani az elején nem írt dalokat, de a hangszerelésben, a szólamok elkészítésében fontos szerepe volt. Az első verseket én hoztam, de aztán jöttek az ő dalai is, majd mikor a Balázs bekerült, Vili is elkezdett dalokat írni, s Balázs is hozta a maga rockos témáit. Mivel én énekeltem a legtöbbet, én is rontottam a legtöbb szöveget (nevet). Bár sosem álltam le dal közben, de olyan volt, hogy „rímben átköltve” énekeltem a vers tartalmát, de nem magát a verset. Emlékszem, hogy Arany János Az egri leány című verséből egyszer csak annyi jutott eszembe, hogy egri leány, meg a vers tartalma…, és gyakorlatilag ugyanabban a rímelésben improvizáltam két versszakot tökéletesen. A többiek elkezdtek röhögni és szálltak ki egymás után, én meg ott maradtam egyedül lángoló vörös fejjel, miközben már a közönség is röhögött, mert ők is ismerték az eredeti verziót... Aztán kisegítettek, de ezek azért nehezebb pillanatok a színpadon. Balázsnak elképesztő memóriája van, így ez vele nem nagyon fordulhatott elő.


A Kaláka (Gryllus Dániel, Mikó István, Radványi Balázs, Gryllus Vilmos) Berlinben, NDK, 1972

(forrás: Kaláka archívum)


T.M.: – A régi énekmondói dallamok mennyire befolyásolják a megzenésítéseidet? M.I.: – Nem igazán. Ha a vers megkövetelte, akkor igen. Például, ha Csokonai- vagy Balassi-vershez nyúltam, akkor kerestem korabeli dallamokat. T.M.: – Szerinted mi az, hogy verséneklő? Lehet ilyen definíciót adni? M.I.: – Én nem tudnék definíciót adni. Soha nem jutott eszembe, hogy verséneklő vagyok. Verseket is éneklek. Főiskolás koromban nagyon sok, komoly zeneszerző által megzenésített verset is előadtam Reinitztől, Kodálytól. Ebben az értelemben ezt nem mi találtuk ki. Az évszázadok, évezredek során úgy alakult, hogy a kimondott szó olykor dallamot is kíván magának. Megfejthetetlen, hogy melyik volt előbb, a szöveg vagy a dallam...


T.M.: – A Kalákában eltöltött 4 évben, amíg fel nem vettek a színművészetire, a zenélés mellett dolgoztál nyomdában és jegyet árultál a Malévnál (szerk.: Magyar Légiközlekedési Vállalat). A színészi pályádban hogyan jelent meg a verséneklő múltad? M.I.: – '73-ban, ötödik nekirugaszkodással kerültem be a színművészetire, Kazimír Károly osztályába, s ekkor ott kellett hagynom a Kalákát. Mivel mindig színész szerettem volna lenni, s ezt a többiek is tudták, nem volt nehéz a döntés. A Kalákás években rengeteg színpadi tapasztalatot szereztem. A srácokkal jó kapcsolatom maradt, s a mai napig meg szoktak hívni a jubiláló koncertjeikre vendégnek. Most is szerzek zenéket és megzenésítek verseket. A színházi pályámban pedig számos más zenei műfajt is kipróbáltam a beattől az operáig.


Mikó István és a Kaláka, 2016 (fotó: Marosi Veronika)


T.M.: – Mint színész, rendező vagy színházigazgató gondolkodtál-e olyan lehetőségeken, hogy miként lehetne bevinni rendszerszinten az énekelt verset a színházba? M.I.: – Érdekes, hogy nem. Talán azért, mert maga a színműirodalom is olyan nagy, hogy mindig van miből válogatni. De voltak és még lesznek is olyan kísérleteim, ahol dalbetétekben megjelenik a vers és az énekelt vers. A mai napig élvezem, hogyha olyan előadóestet tarthatok, ahol verseket kell megmutatni, szavalva és énekelve, de nagyon ritkán kísérlem meg azokat a verseket elmondani, amiket megzenésítettem.


T.M.: – Szerinted lenne fogadókészség arra, ha egy színházban vagy egy arra jogosított intézményben csak olyan előadások lennének, aminek a központi eleme a vers? Ahol csak és kizárólag verses műsorok lennének, prózával, zenével, sokféleképpen. M.I.: – Nem lenne rossz, örülnék neki. A népművészeteknek is lett már otthona, akár ennek is lehetne. És nemcsak szóban és dallamban, hanem képi világban is meg lehetne jeleníteni a vers mondanivalóját, hangulatát. A közönség mindenféleképpen valami katarzist keres, ahogy én is. Az nem igaz, hogy csak vidámkodni kell a színpadon. Hiszek a katarzis erejében és a vers sokszor megadja azt, ahogyan egy jó színházi előadás is.

Egy költőnek a gondolatától, egy zenésznek a dallamától az élet színesebbé válik.

Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal, megtaláljuk a helyünket a világban. Ebben a művészetek tudnak segíteni, a költészet, az irodalom, a zeneművészet vagy a képzőművészet. Én ezt egyben, egészben kaptam általános iskolás koromban, és azóta is abból táplálkozom. Nagyon hálás vagyok érte!


T.M.: – Említetted, hogy a vers tartalma határozza meg a megzenésített változat zenei műfaját. Előfordul, hogy meglévő népdal dallamát használod egy vershez? M.I.: – Akár szándékosan is lehet párosítani egy klasszikus verset egy népdallal, de lehet olyan hatású dallamokat is szerezni, ami olyan, mintha népdal lenne. Kis Pál Pista költő barátommal szerzett A vidám borisszák című kantátában (szerk.: zenekarral kísért énekes kompozíció) számos olyan dallam van, ami olyan, mintha népdal lenne, pedig én írtam őket – Sajnos Kis Pál Pista most halt meg covidban karácsony után. Persze az is sokszor eszébe jut az embernek, ha elkészült egy dallammal, hogy az nem hasonlít-e például valamelyik népdalhoz vagy más által szerzett dalhoz. De ha netán ez így van, az egyáltalán nem baj.


Mikó István, 2021 (fotó: Török Máté)


T.M.: – A karantén idején is dolgozol. Éppen egy Kovács Ferenc András verseire komponált zenei lemezt szeretnél készíteni. Miért éppen az Egerek könyvét választottad? M.I.: – A 2000-es évek elején Suha Kálmán barátommal, aki már sajnos nincs közöttünk, készítettünk egy Biciklirodeo című lemezt, amire Kovács András Ferenc által írt Jack Cole daloskönyve című kötetéből választottuk a szövegeket. Annyira dalközpontú volt az egész összeállítás, hogy egy pillanat alatt megragadta a fantáziámat, és nagyon gyorsan komponáltam hozzá a zenéket. Jack Cole egy kitalált költő, akinek az életművét is kitalálta a szerző. Ez egy nagyon jól sikerült lemez lett. A mottója ez volt: „Mindenkit megszerettem, semmit meg nem bocsátok, ítéljetek felettem, ha lesz hozzá pofátok.”

Miután ez a lemez megjelent, kaptam KAF-tól (szerk.: Kovács András Ferenc) egy másik kis könyvet, s ez volt az Egerek könyve. Egyből az jutott eszembe, hogy ebből is kéne valamit csinálni. S bár nagyon lassan haladok vele, többek között azért, mert nagyon macerás lekottázni azt, amit kitalálok, de több mint a felével már így-úgy megvagyok. Bennem ilyenkor a színész is mocorog, s rögtön elképzelem azt is, hogyan adnám elő. A Macskákban (szerk.: A Macskák (Cats) kétfelvonásos musical T. S. Eliot angol költő Macskák könyve című versciklusából született Andrew Lloyd Webber zeneszerző zenéjével.) az öreg színházi macskát játszottam, ebben a kötetben pedig van egy öreg színházi egér, amit KAF nagyon helyesre formált meg.

Ha nem tudnék zenélni, akkor nagyon rossz lett volna a pandémia is. Létrehozni valami újat sokkal izgalmasabb, mint csak olvasni a verseket.


T.M.: – Van olyan vers az életedben, ami valamiért fontosabb a többinél? M.I.: – Azt hiszem nincsen. De például Adynak Az Óperenciás tengeren című verse nagyon közel áll hozzám, mintha az én életemről is szólna. De itt nem kapcsolódik össze a vers és a zene bennem, ezt nem zenésítettem meg.


T.M.: – Köszönöm a beszélgetést!


(A beszélgetés ideje: 2021. február 15. / helye: Budapest / Köszönöm a szöveg lektorálását Mikó Istvánnak és Sudár Annamáriának és az archív fotókat Gryllus Dánielnek, Marosi Veronikának!)

#verséneklő #MikóIstván #színművész #verséneklő #Kaláka #beszélgetés #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

165 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése