top of page
Keresés
  • Szerző képematetorok

(Lantos) Szabó István

Frissítve: márc. 8.

„Nem véletlenül éneklik a verset, mert a dallam fölemeli, más fizikai szférába helyezi azt, hogy hallhatóvá, messzire vivővé váljon.”

(Lantos) Szabó István, 2023 (© fotó: Török Máté)

Tinódi-lant díjas énekmondó, előadóművész, Arany Katedra-díjas középiskolai matematika–fizika tanár, a Vagantes régizenei együttes vezetője, számos tudományos publikáció szerzője, Tinódi Sebestyén-kutató.

Török Máté: – 1976-ban diplomáztál az ELTE matematika–fizika tanári szakán, és szinte ugyanekkor indult alapítói közreműködéssel a Bakfark Bálint Lanttrió is. Hogyan éled meg a reál tudományok tanításának és az inkább bölcsészeti vonalon folytatott zenei pályád kettősségét?

Szabó István: – A tanári indíttatás otthonról jött. Édesapám is matematika–fizika szakos tanár volt, matematika-fizika tagozatos osztályba jártam a gimnáziumban, így szinte egyenes út vezetett az ELTE-re. Édesapám példája alapján éreztem, hogy nekem is dolgom van az oktatás terén, és végül negyven évig, nyugdíjba vonulásomig tanítottam is. Sosem volt bennem kérdés, hogy tanítsak-e a zene mellett vagy zenéljek-e a tanítás mellett. Egyiket sem akartam elhagyni.


T. M.: – Nem okozott nehézséget az iskola zárt keretei között a fellépésekre való eljutás?

Sz. I.: – De, néha okozott. Nyilván volt olyan alkalom, hogy egy hosszabb turnét nem tudtam elvállalni. Ilyen főleg a hetvenes évek második felében volt, amikor elkezdtem a tanítást, de utána, szépen lassan az igazgatóság is megszokta, hogy én ezt is csinálom. Arra azért figyeltem, hogy ne kelljen sokszor helyettesíteni az óráimon, de évente néhányszor előfordult, hogy a fellépés egy időbe esett a tanítással.


T. M.: – A családotokban volt muzsikus előtted?

Sz. I.: – Profi muzsikus nem volt, de amatőr szinten több irányból is kaptam a zene iránti szeretet. A nagymamám testvére, aki ferences szerzetes lett, szépen hegedült, édesanyámnak nagyon szép hangja volt, édesapám pedig, mielőtt a matematika–fizika szakot elvégezte, kántortanítói képzést is végzett. Emiatt volt otthon egy harmóniumunk, amin édesapám gyakran játszott a Szent vagy, Uram!-ból, a katolikus énekgyűjteményből. Ebben a gyűjteményben nagyon sok 16–17. századi dallam van lejegyezve, így akaratlanul is már gyerekkoromban megismerhettem jó néhányat ezek közül. Akkor még nem tudtam, hogy ebben az esetben maga a korabeli énekköltészet jelent meg, amit hívők énekelnek a templomban. Az 1950–1960-as években egy pedagógusnak a templomba járás nem volt „ajánlott”, ezért mi titokban, többnyire a város külső részén álló templom sekrestyéjében vagy kórusán foglaltunk helyet a misék alatt. Többször előfordult, hogy édesapám volt a kántor ilyenkor.


T. M.: – A Szent vagy, Uram! egyik szerkesztője Sík Sándor volt az 1930-as évek végén, s úgy tudom, hogy a 2020-as Eucharisztikus Kongresszus alkalmából szerették volna ezt a katolikus énekeskönyvet megújítani, új énekeket beletenni, a régiek közül kivenni vagy átírni néhányat. Ebben a munkában nem vettél részt, mint a kor énekköltészetével foglalkozó kutató?

Sz. I.: – Hallottam róla, de engem nem kerestek meg ezzel kapcsolatban. Bár az egész családunk katolikus, mégis a reformátusok vették fel velem a szakmai kapcsolatot a kilencvenes évek elején, amikor fellángolt a vita ismét a zsoltárok diézisének, tehát a sorvégi felemelt váltóhangoknak és a különféle módosító hangoknak (ami a kottában nincs eredetileg) a mibenlétéről. Elterjedt a reformátusság körében a ritmustalan, a sorvégi zárlatok fölemelésére nem gondoló irányzat. De volt olyan is közöttük, aki külföldi példák alapján azt mondta, hogy ezt nem így kellene énekelni. Ekkor felkért engem a Református Egyházzenészek Munkaközössége, hogy a 16–17. századi lanttabulatúrákban megjelent genfi zsoltárdallamok kapcsán foglaljak állást. A lanttabulatúra egyértelműen mutatja, hogy hova kell fogni a lanton, s ha azt lejátszom, akkor az úgy szólal meg, ahogy azt eredetileg leírták. Később, egy zsoltárkonferencián az előadásomban ezeket a dallamokat be is mutattam, s publikáltam is a kutatásaim eredményét.

Német lanttabulatúra rendszerének képi magyarázata,

mely Hans Judenkunig Utilis c. lantkönyvében jelent meg 1515 és 1519 között,

illetve egy ugyancsak tőle származó másik tabulatúrás könyvben 1523-ban.


T. M.: – Pápán nevelkedtél a családoddal. Tőled tudom, hogy a verséneklők és az énekmondók közti híd nálatok családilag is megépült, mert Fenyvesi Béla a pécsi Szélkiáltó együttesből a sógorod. Feleségeddel, Kingával hogyan ismerkedtetek meg?

Sz. I.: – Kingával osztálytársak voltunk Pápán a Türr István Gimnáziumban és a középiskola utolsó előtti éve óta vagyunk együtt annak ellenére, hogy 1971-ben ő Pécsre került az orvosi egyetemre, én meg Budapestre az ELTE-re. 1975-ben házasodtunk össze, és két gyermekünk született, Angelika és Tamás. Budaörsön, ahol most beszélgetünk, 1981 óta élünk.


T. M.: – Mi volt az első hangszer, amin tanultál?

Sz. I.: – Zongora volt az első hangszerem, s ahhoz kapcsolódott a zenei általános iskolában, ahova jártam, a klarinét.


T. M.: – A gimnáziumban már matematika–fizika tagozatos voltál, ahogy korábban említetted. A zenetanulás, a hangszeres játék hogy maradt meg akkoriban az életedben?

Sz. I.: – Klarinéttanárhoz még jártam egy darabig a gimnázium alatt, de a zongorát abbahagytam. Jött a beatkorszak, s az engem is beszippantott. Saját beatzenekart alapítottunk az iskolában, Flames Boys néven, s klubdélutánokon játszottunk. Lényegében ezt egészen az érettségiig életben tartottuk.

Szabó István, 1974 (© fotó: Szabó Béla)


T. M.: – Ezek után hogyan kerültél közel a régizenéhez, a lanthoz?

Sz. I.: – A középiskola idején már elkezdett érdekelni a klasszikus gitár. Megvettem néhány kottát, és azzal kísérleteztem, majd a kezembe került egy régi énekkönyvem még az általános iskolából, amiben olvastam a madrigálokról, amelyeket lanttal kísértek. Ott egy háromszólamú rövid madrigált közöltek is, amit gitáron lejátszottam. Ekkor eszméltem rá, hogy épp ezt a hangzást keresem. Ezzel párhuzamosan elkezdett érdekelni a gimnázium végén, hogy a Balassi-verscímek alatt található nótajelzések valójában milyen dallamokat jelölnek. Ráadásul jött az a felismerés is, hogy ezeket a verseket énekelték...


T. M.: – Amikor Budapestre jöttél tanulni, rögtön belevetetted magad a kutatásba zenei téren is?

Sz. I.: – Igen. Akkor már pontosan tudtam, hogy a reneszánsz és barokk lantzenét szeretném megismerni. Szerencsére a kollégium, ahol laktam, nagyon közel volt a Nemzeti Múzeumhoz, akkoriban az Országos Széchényi Könyvtár is ott működött. Annak nagy olvasótermében és a Zeneműtárában töltöttem minden szabadidőmet.


T. M.: – Hogyan találkoztál L. Kecskés Andrással, akivel később megalapítottátok a Bakfark Bálint Lanttriót?

Sz. I.: – Egyetemista koromban sokat jártam az Egyetemi Színpad által rendezett eseményekre, először még csak hallgatóként, ahol András több koncertjét is láttam. De személyesen először a Széchényi Könyvtár Zeneműtárában találkoztunk 1973-ban. Épp egy lantkönyvet másoltam… Addigra már megismertem az olasz, a német és a francia lanttabulatúrákat, és mivel csak gitárom volt, ezeket átírtam gitárkottára. Ezt tettem akkor is, amikor egyszer megjelent András a teremben, aki engem akkor még nem ismert, keresett valamit, majd egyszer csak megállt mögöttem, s látva, hogy mit csinálok, megkérdezte: „Te ezt tudod olvasni?” Mondtam neki, hogy igen, s hogy láttam pár koncertjét, mire válaszként érkezett: „Hű, na jó, azért majd jó lenne összejönnünk. ” Így kezdődött az ismeretségünk.


T. M.: – És mikor lettetek zenésztársak a lanttrióban? Mikor lett lantod?

Sz. I.: – Az első lantomat amolyan diplomaajándékként kaptam a szüleimtől 1975-ben. Ugyanebben az időben András megkeresett, hogy szeretne egy olyan együttest, ahol komolyabban lehetne foglalkozni az énekköltészettel, és olyan dalokat is szeretne előadni, amiket nem nagyon játszanak, és nem nagyon ismernek. Csomasz Tóth Kálmán 16. századi gyűjteményét és Papp Géza 17. századi magyar dallamtárát már jól ismertük, de szerettünk volna még más dallamokat is bemutatni. Ebből a célból alakult meg 1975-ben a Bakfark Bálint Lanttrió L. Kecskés Andrással, Molnár Péterrel és velem.


T. M.: – 1977-ben volt egy nagyszabású koncertetek a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében, ahol több olyan dalt előadtatok, ami addig ismeretlen volt a hallgatóságnak. Ezen a hanversenyen Kobzos Kiss Tamás is énekelt veletek. Hogy került közétek?

Sz. I.: – Pontosan nem tudom, hogyan jött közreműködőnek először, de talán Pécsi L. Dániel ajánlotta be, aki több koncertünket is szervezte, s aki együtt dolgozott vele a Néprajzi Múzeumban. Az 1975–76 közti időszak a felkészülésről szólt, s valóban 1977-ben volt az első nagy bemutatkozása a triónak.

A Bakfark Bálint Lanttrió és Kobzos Kiss Tamás. Magyar Nemzeti Múzeum, 1977 január

(Szabó István archívumából és engedélyével)


T. M.: – Meddig működtetek az eredeti felállásban?

Sz. I.: – Molnár Péter viszonylag hamar kikerült, és Sárközy Gergő került be harmadikként a helyére. András szerette azt, hogy a trió mellett több ember is megjelenjen a színpadon, és főleg énekeseket hívott meg közreműködőnek azért, hogy az ének kellő erővel meg tudjon szólalni. Ez a későbbiekben a lemezeken is így volt. A Reneszánsz zene Erdélyben című albumon többek között Kobzos Kiss Tamás, Kuncz László, Laczó András énekel velünk. Ez a felállás nagyjából 1981-ig volt meg.

Mint Bakfark Bálint Lanttrió, 1980-as évek eleje

Kobzos Kiss Tamás, Szabó István, L. Kecskés András

(Szabó István archívumából és engedélyével)


T. M.: – Mi történt utána?

Sz. I.: – 1981-ben András eljött a Collegium Musicumból, ahol főleg barokk hangszeres muzsikát játszott szerte a világban, és még abban az évben megalakult a Kecskés együttes, amibe a Bakfark Bálint Lanttrió szinte beolvadt. Innentől kezdve mindenféle felállásban, sokszor Kecskés együttes néven, akár András nélkül is felléptünk. Andrásnak sok külföldi munkája is volt, így ha egy koncert már le volt kötve, és ő nem ért rá, akkor se szerette volna, hogy az együttes ne játsszon.


T. M.: – 1989-ig voltál a Kecskés együttes alkotó tagja? Miért gondoltad, hogy más irányba mennél?

Sz. I.: – Rengeteg anyagot gyűjtöttünk és játszottunk, de egy idő után nekem ez nem volt elég. Szerettem volna még többet bemutatni a megtalált dalokból. Akkor gondoltam arra, hogy talán feladva a grandiózus megszólalást, nem sok emberrel egy irányítottabb, rendszerezettebb, formailag jobban megkomponált, újdonságot hozó módon vegyünk elő még dalokat. Ehhez a gondolathoz csatlakozott Tóth István, aki a Kecskés együttes egyik furulyása-dudása volt, és Kálmán Péter gambista, aki szintén rendszeresen közreműködött ott. Így alakult meg a Vagantes trió 1990-ben.

Szabó István és Kobzos Kiss Tamás. Háttérben a Kecskés Együttes

1980-as évek első fele, Budapest, Szentháromság tér

(Szabó István archívumából és engedélyével)


T. M.: – Milyen műsorokat szerkesztettetek és adtatok elő a Vagantesszel?

Sz. I.: – Nekem már az indulásnál tematizált műsorok, tematizált blokkok voltak lejegyezve. A számok fölépítésében is határozott elképzelésem volt. Azt gondoltam, hogy nem kell egy dal minden versszakát feltétlenül elénekelni, s egységenként be lehetne szúrni hangszeres közjátékokat lazításképp. Az erőteljes megszólalást is fontosnak éreztük, ezért dobokat, kobzát, gambát, fidulát, barokk gitárt is használtunk a lant mellett.

Vagantes, 1992 körül ( Kálmán Péter, Tóth István, Szabó István)

Foto: Deim Péter


T. M.: – Volt feszültség András és közted a váltás miatt?

Sz. I.: – Egy kicsi talán volt, de azóta is jóban vagyunk.


T. M.: – Amikor a Kecskés együttesben muzsikáltál, a szervezéssel nem volt sok dolgod. A Vagantesben ez hogyan működött? Ki szervezte a koncerteket?

Sz. I.: – Kálmán Péternek nagyon jó szervezőkészsége volt, s ezeket a feladatokat főleg ő csinálta, de István is számos külföldi kapcsolatot épített ki, és ez által külföldi koncerteket tudott szervezni. Egyébként míg én teljes állásban matematika–fizika szakos tanárként is dolgoztam a csepeli Kossuth Lajos Műszaki Szakközépiskolában, Péter a Műszaki Egyetem docense volt nyugdíjba meneteléig, István pedig németet tanított a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban.


T. M.: – A Vagantes mellett játszottál még más formációban is akkoriban?

Sz. I.: – Igen, a Virágh László vezette Ars Renata Énekegyüttesben már az 1970-es évek végétől benne voltam mint lantos. Ott az európai reneszánsz kórusművészetet szólaltattuk meg számos szólista énekessel. Ott dolgoztam Zádori Mária szoprán énekesnővel is, főleg barokk szólóművekben, akivel egy alkalommal kaptunk egy felkérést az akkor alakult Quint/Harmonia Mundi kiadótól, hogy készítsünk egy lemezt magyar dalokból. Mivel ekkor volt már Vagantes, jött a gondolat, hogy mi lenne, ha bevonnánk ebbe a munkába az Ars Renata Énekegyüttest és a Vagantest is. Mindenki beleegyezett és így született meg XVII. századi magyar énekek című lemez 1992-ben.

Műsorlap az Egyetemi Színpad 1980-1981-es évadának műsorfüzetéből


T. M.: – Utána hogy működött a lemezkiadás a Vagantesszel?

Sz. I.: – Az első önálló lemez kapcsán Péter fel tudta venni a kapcsolatot a Hanglemezgyárral, és miután egy magánstúdióban felvettük a Magyar ritmusok című összeállításunkat, a Hollós Máté által vezetett Hungaroton megvette és kazettán kiadta. A XVII. századi magyar énekek felvétele után Zádori Máriával megmaradt a szakmai együttműködés, és más lemezeinken is énekelt. Összesen hat albumunk jelent meg a Hungarotonnál az ezredforduló előtt, és még kettő a Monk Recordsnál a 2000-es évek elején.


T. M.: – A Vagantes meddig volt aktív?

Sz. I.: – Harminc évig, bár mondhatnám azt is, hogy hivatalosan nem bomlott föl, de az elmúlt években már nem játszottunk. Miután Péter nyugdíjba ment, feleségével elköltözött Külsővatra, ami egyébként a feleségemnek, Kingának a szülőfaluja, és főleg ott tartózkodik. Furcsa fintora az életnek, hogy kiderült: Péter felesége és Kinga gyerekkorukban már többször találkoztak Külsővaton.


T. M.: – Ha jön egy felkérés, össze lehetne még hozni a triót?

Sz. I.: – Nem igazán.

(Lantos) Szabó István, 2023 (© fotó: Török Máté)


T. M.: – Volt olyan, hogy hangszerrel mentél matekot vagy fizikát tanítani?

Sz. I.: – Persze. Fizika esetében a húr rezgésére például remek demonstrációs eszköz a lant. De volt, hogy gitárt vittem be, és Beatlest játszottam nekik. Évente kétszer-háromszor ez biztosan előfordult, és a gyerekek ezt nagyon jól vették. De többször szerveztem zenei előadást különböző iskolai ünnepélyekre is. Olyan is volt, hogy Balassi Szép magyar komédiáját adtuk elő közösen. Ezzel a művel egyébként már régóta foglalkoztam, mert a töredékes, fennmaradt szövegek között található egy-két énekbetét, ami azt mutatja, hogy a szereplők időnként énekelnek. A felismerés után pedig az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha több éneket is beékelnénk a szövegbe. Így kerestem olyan Balassi-verseket, amelyek egy-egy részt tartalmilag helyettesíthetnek dalként. Erről készítettem egy vázlatot, s a gyerekekkel később ezt a verziót elő is adtuk. Tizenöt évvel később pedig ugyanezt megtettük az akkori diákokkal és tanárokkal.


T. M.: – Negyven év a tanári pályán hosszú idő. Milyen változást tapasztaltál a diákok generációiban?

Sz. I.: – Az idők múlásával a hatásváltozást felgyorsulva tapasztaltam az iskolában. Folyamatosan meg kellett újítanom a tanítási módszereimet. A rend és a fegyelem mindig fontos volt, mert abból nem lehet engedni, de hogy ezt miként lehet elérni, az módszerében sokszor változott.


T. M.: – Nagyon sok információ, nagyon sok zaj, nagyon sok dal vesz körül mindannyiunkat. Naponta sok ezer új dal kerül föl az internetes zenei megosztókra. Szerinted az általad kutatott, többszáz éves dalok mit üzennek ebben a korban?

Sz. I.: – Azt láttam, hogy az iskolai rendezvények alkalmával a diákok fogékonyak rájuk. De ha tartok rendhagyó órákat, akár Balassi énekeiből, akár Csokonaitól játszom, vagy Petőfi bordalait éneklem, ma is érdeklődve hallgatják.


T. M.: – Petőfi bordalaival kapcsolatban többször felvetődött az az irodalomtörténeti vélemény, hogy miért írt a borról, ha nem is szerette az alkoholt. A témát kutatva te mire jutottál ebben a kérdésben?

Sz. I.: – Petőfi borivásáról, bor nem szeretéséről nagyon ellentmondásosak a szemtanúk feljegyzései. Az Így élt Petőfi című kétkötetes könyvet, amiben idézetek és egykorú szemtanúk leírásai is vannak, átbogarásztam. Ezek alapján nem lehet kimondani, hogy utálta a bort. De azt igen, hogy nem ivott mértéktelenül. Talán nem is volt részeg soha. Valaki pedig azt írja visszaemlékezéseiben, hogy nem volt olyan nagy ivó, mint ami a bordalaiból kitetszik. Ő ezeket a dalokat nagy eséllyel főleg szórakoztatás céljából írta, és amolyan költői játéknak vette. Biztosra vehetjük, hogy van olyan közöttük, ami valós élményt ír le, de a legtöbb esetben egy tudatosan felépített műfajról van szó, ahol fontos az is, hogy valamiféle meglepő érzést is vigyem a tartalomba. Olykor olyan hatással jön be az utolsó versszakokban valami, hogy az ember szinte egy vidám bordalt tragédiaként fog megélni.


T. M.: – Mi volt a legrégebbi kor, amivel foglalkoztál? Sz. I.: – A középkor, leginkább a 12. század.


T. M.: – Az internet mennyiben segítette a kutatásaidat?

Sz. I.: – Amikor a legtöbbet kutattam, még nem volt internet, csak könyvtár. Az utóbbi időben viszont már nem nagyon kell könyvtárba menni, mert az interneten fent vannak teljes terjedelmükben az engem érdeklő nyugat-európai és magyar könyvek százezrei. Többek között a 16. századi lantkönyveket is otthonról tudom lapozgatni a monitoron.


T. M.: – Tudsz olyan kutatási eredményt említeni, amit az interneten böngészve fedeztél fel?

Sz. I.: – Igen. Például így bukkantam rá egy vélhetően Bakfark-műre, amit Gombosi Ottó modern kottába lemásolt korábban, de aztán elveszett. Bár Gombosi utal rá valahol az ismert írásokban, hogy ez a dallam létezik, három üteme ismert is volt, de a magyar zenetörténészek előtt talány maradt a teljes kotta mibenléte. Hogy böngésztem a neten, rátaláltam a Massachusettsi Egyetem könyvtárának oldalára, ahol rengeteg Gombosi-kéziratot őriznek, s épp ezt a művet tették ki a címoldalra mint Gombosi kéziratainak egyik mintáját. Ez volt a Passamezo vom Vngern. Ezek után kellően elemeztem a kéziratot és közzé is tettem.

Most Tinódival kapcsolatban is szeretném megírni a Tinódi-dallamok olvasási értelmezését, amit régóta kutatok és elemzek, de szeretném a közeljövőben befejezni. Tinódi dallamainak lejegyzése esetében nincs hangjegykulcs, hanem különböző jelek szerepelnek.

(Lantos) Szabó István, 2023 (© fotó: Török Máté)


T. M.: – Zeneszerzéssel, saját dallamszerzéssel foglalkoztál?

Sz. I.: – Nem. Arra persze rákényszerültem, hogy rekonstruáljak szólamokat, vagy egy egyszólamú magyar énekhez középszólamot vagy basszust írjak.


T. M.: – Beszélgetünk a régmúlt korok dalairól, hangszereiről, de a könyveid között ülve látok itt olyat is, ami a Rolling Stones-ról szól. Többször játszottatok Cseh Tamás-emlékesteken, amiket annak idején Kátai Zoli szervezett Bakonybélen. Mi a közös ezekben a zenékben?

Sz. I.: – Én Rolling Stones-rajongó voltam a hatvanas években. Az ő számaikat is játszottuk annak idején, de mai rockzenét nem nagyon hallgatok. Az az igazság, nincs rá igényem.

Cseh Tamással sokszor játszottunk párhuzamosan ugyanazokon a helyeken, bár személyes kapcsoltunk nem volt. Tudtunk egymásról, tiszteltük, szerettük a másik muzsikáját. Mind a ketten énekköltészettel foglalkoztunk, csak máshogyan. Egyébként volt olyan dal, amit Kátai Zoli általam ismert meg, és később Cseh Tamással énekelt.


T. M.: – Milyen eltérést és milyen hasonlóságot látsz a régi zenei énekmondói stílus és a 20. században indult verséneklői új irány között?

Sz. I.: – Tinódi valószínűleg a dallamot és a verset együtt írta. Balassi esetében nem tudjuk, hogy írt-e dallamot, de mindig utal dalra a verseinél. A mai verséneklők a verset zenésítik meg. A régi korokban az, hogy a versre dallamot szerezzenek, ritka volt, bár ez a későbbiekben elterjedt. Akkor úgy fogalmaztak, hogy zenére teszik a verset. Ma már ez az elterjedtebb, s nem a dallam határozza meg a szöveget, így a zeneszerzőnek, a megzenésítőnek nagyobb szabadsága van. Ha kész dallamra ír valaki szöveget, akkor az köti a költőt. A régi szerzők nem nagyon törődtek a hangsúlyokkal, nekik a szótagszám és a metszet volt a fontos. A mai énekelt versben a prozódia kapja az egyik legnagyobb hangsúlyt. Ez a prozódiai kérdés már a 19. században kiéleződött. Ekkor a vers szavalása is divatba jött, ami korábban egyáltalán nem volt szokás, mert a vers természetes közege az ének volt. De minél inkább a mai kor felé haladunk, azt látjuk, hogy az igény, a megszokás és az elvárás az lett, hogy a szöveg, a vers és annak prozódiája az előadás során ne sérüljön.

T. M.: – Említetted korábban, hogy a 12. századig mentél vissza a kutatásaidban. Van kedvenc korod?

Sz. I.: – A 16. századdal indul meg az ismert, utánanézhető és még most sem kiaknázott magyar énekköltészet, ami leginkább érdekel. Természetesen ennek egy közvetlen hatása a 17. század első évtizedeiben csúcsosodik ki, mégpedig a katolikus, jezsuita énekszerzők munkáiban, különösen Nyéki Vörös Mátyás és Hajnal Mátyás költészetében. A 17. század közepétől szerintem már hanyatlás van ezen a téren. A dallamokban nem jön újdonság, hiszen még az egyházi énekeskönyvek zömmel a 16. századi darabokat közlik még a 18. században is.


T. M.: – Lantművészként is rengeteg felvételen játszol, a lantművészetet is kutatod. A hazai, hivatalos lantoktatás hajnalán vagyunk. Tanárként gondolkozol abban, hogy ebben részt vállalj?

Sz. I.: – Nem. Kónya Istvánnal persze sokat konzultáltam én is, mielőtt elindította a hivatalos lantképzést, de ma már matematikából sem vállalok korrepetálást.


T. M.: – Hangszeres zenészként mi volt a legnagyobb kihívásod?

Sz. I.: – Több olyan hangszer volt, amin egy-egy felvétel miatt kellett megtanulnom játszani. Egyszer például megkértek, hogy Vivaldi mandolinversenyét vegyem föl egy 17. században készült mandolinnal, amit a Nemzeti Múzeum őriz. Akkor még nem is tudtam mandolinozni, de kölcsönkaptam a hangszert, felhúroztam, s fel is vettem vele a kért művet. Ráadásul az egy olyan muzeális értékű hangszer volt, ami szinte csak akkor lehetett a kezemben, amikor mikrofon elé kerültem. Ez nem volt könnyű, de később lett egy saját hangszerem a régi mintájára. Hasonlóan tanultam meg a ciszteren is játszani. Ebben az esetben még a ciszter hangolását is ki kellett nyomoznom, a húrokat is be kellett szereznem.


T. M.: – Mit üzensz azoknak, akik most kezdenek foglalkozni az énekköltészettel? Sz. I.: – Azt, hogy mindenképpen csinálják. Értékes költeményeket válasszanak, és ahhoz jól illesztett dalokat komponáljanak. Ez kell ahhoz, hogy a nagyközönséghez is el tudjon jutni a mondanivaló. Nem véletlenül éneklik a verset, mert a dallam fölemeli, más fizikai szférába helyezi azt, hogy hallhatóvá, messzire vivővé váljon.


T. M.: – Elégedett vagy a pályáddal?

Sz. I.: – Igen, mindenképp. Alkatilag olyan vagyok, hogy nem mentem az elismerések után. Nem akartam csak zenélni, s nem akartam, hogy a rengeteg utazás a család rovására menjen. A családi programok, a közös utazások, nyaralások fontosak voltak. Éppen ezért sosem bántam azt, ha kevesebbszer keresnek, sőt olyan is volt többször, hogy visszautasítottam a szólófelkéréseket. Rengeteg lemezen játszom közreműködőként is, mindenféle hangszeren, számtalan kor zenéjét megismertem és játszhatom, publikációkat, kottáskiadványokat írtam, és ezeket ki is adták. Ezzel én elégedett vagyok.


T. M.: – Milyen terveid vannak mostanában?

Sz. I.: – Rengeteg megírni valóm van, bár eddig is folyamatosan írtam. Szeretném, ha megjelenne a 16. századi magyar lantzene gitárosok számára, ami szinte készen van, kottázva. A Tinódi-dallamokkal kapcsolatos kutatásaimat szintén szeretném összegezni, kiadni. De ezeken felül is több olyan tervem van, amire eddig nem volt idő.


T. M: – Köszönöm a beszélgetést!


(A beszélgetés ideje: 2023. február 14., Bálint napja / helye: Budaörs / Köszönöm a szöveg lektorálását Lantos Szabó Istvánnak és Csörsz Rumen Istvánnak!)


#énekmondó #verséneklő #Lantos #SzabóIstvan #régizene #Vagantes #Kecskésegyüttes #BakfarkBálintLanttrió #ArsRenata #lant #ciszter #tinódi #beszélgetés #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

363 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
bottom of page