„Mindig kíváncsi voltam arra, hogy mire vagyok képes."
Lakner Tamás (Szélkiáltó), 2021 (© fotó: Török Máté)
Lakner Tamás Liszt Ferenc-díjas karnagy, zeneszerző, az 1974-ben alakult pécsi Magyar Örökség-díjas Szélkiáltó együttes egyik alapítója, A Bartók Béla Férfikar vezetője, professzor, egyetemi tanár.
Török Máté: - Több zenei területen dolgozol, kórust vezetsz, verset énekelsz, egyetemen tanítasz. Honnan jött a zene az életedbe? Milyen gyerekkorod volt? Lakner Tamás: - Sárváron születtem pedagógus családba. Apukám iskolaigazgató volt Kőszegszerdahelyen, édesanyám énektanár. Fantasztikus gyerekkorom volt, s a szabad falusi élet szocializált, ami miatt egyáltalán nem bírok panelben élni. Ott tanultam hegedülni a zeneiskolában, s ott alakult az első beat-zenekarunk is már gimnazista koromban, Vadrózsa néven. Ebben a könnyűzenei közegben annyit tanultam, hogy a szólamírás, vagy a dal hallásból való visszajátszása még a Zeneakadémián se okozott problémát a későbbiekben. Két évig létezett ez a formáció, de a zenei pályámat mindenképp befolyásolta, mert akkor éreztem rá arra, hogy milyen egy együttesben létezni. A gimnázium után, 1973-ban jött egy év katonaság Kalocsán, majd utána kerültem Pécsre. Takaró Mihály (szerk.: József Attila-díjas magyar író, irodalomtörténész, tanár), akivel együtt megalakult az első Szélkiáltó, szintén ott volt abban az időben Kalocsán, de ez inkább csak érdekesség.
T.M.: - Hogy alakult meg a Szélkiáltó?
L.T.: - Magyar-ének szakos hallgatóként kerültem Pécsre a főiskolára. A hallgatók közül többen játszottunk hangszeren, s már a gólyatáborban összeálltunk muzsikálni. Így alakult meg a Szélkiáltó. Főleg verseket énekeltünk, de az elején belekóstoltunk a polbeat műfajába (szerk.: politikai beat) is. Egy évvel később csatlakozott hozzánk Fenyvesi Béla, akinek már akkor is nagyon jó hangja volt. Mikor Takaró Mihály elment az együttesből, mert Budapestre költözött, az együtteshez csatlakozott Lajdi Tamás, egyedülálló basszus hangjával. A főiskola befejezése után kis szünet következett. Bélát elvitték katonának, s ez sajnos többször is előfordult az ő esetében…
Fél évvel a diplomaszerzés után megkeresett Sólyom Katalin, Jászai Mari-díjas színésznő, aki gyerekműsorokat szervezett Pécsett akkoriban, hogy nem csinálnánk-e egy gyerekműsort az együttessel. Mondtam neki, hogy nem nagyon van Szélkiáltó, mire megkérdezte, hogy más emberekkel nem csinálnám-e meg ezt a műsort... Ekkor alakult meg Keresztény Bélával (szerk.: korábban a Marcipánban játszott) és Horváth Józsival az „új” Szélkiáltó, amibe Fenyvesi Béla újra beszállt a katonasága után. Egész jól szóltunk, de nem volt még senki, aki basszust játszott volna… Ekkor került be Rozs Tamás a csapatba, aki akkor az Ifjúsági Ház vonós zenekarában játszott. Később Horváth Józsi Győrbe költözött, s maradt az a négyes felállás, ami egészen Keresztény Béla haláláig megmaradt.
T.M.: - A Kaláka után öt évvel alakult a Szélkiáltó, s a mai napig aktív verséneklő együttes vagytok. Szinte együtt alakult a pályátok, egy időben, hasonló műfajban muzsikáltatok, muzsikáltok, mégis kevesebben ismerik a Szélkiáltó muzsikáját országosan, mint a Kalákáét. Zavart ez benneteket?
L.T.: - Nekik több szempontból helyzeti előnyük volt. Először is Budapesten éltek, s mellette számtalan színházzal, rádióval kapcsolatban voltak a kezdetektől fogva. Ezt innen, vidékről kiépíteni, s ezeket a kapcsolatokat ápolni nagyon nehéz. De alapvetően ez minket az első években egyáltalán nem izgatott. Mi magunknak, s a közönségünknek játszottunk, s abban az időben itt Pécsett, ez a versmegzenésítő műfaj nagyon népszerű volt az egyetemisták körében. Három verséneklő együttes is volt. A Marcipán, a Szélkiáltó és az Ergo. A Marcipánban a Műszaki Főiskola, a Szélkiáltóban a Tanárképző Főiskola hallgatói muzsikáltak, az Ergo tagjai pedig joghallgatók voltak. S e között a három együttes között ment az egészséges rivalizálás, versengés. Egyébként az Ergo vezetője, Kiss György ma neves jogtudós, de elképesztő hegedűs volt. Igazán pezsgő zenei élet volt akkoriban, s a három verséneklő együttesnek több közös koncertje is volt.
Sebő Feri és a Kaláka már énekeltek verseket akkoriban. Egy élő, rádiós Kaláka koncertet felvéve és magunk között kielemezve kérdeztük meg magunktól, hogy mi miért is nem szólunk a rádióban. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy mekkora különbség van a vidék és Budapest között kapcsolatok szempontjából.
T.M.: - 1983-ban megnyertétek a Ki mit Tud? (szerk.: televíziós vetélkedő)-ot. Változtatott ez a vidéki „besoroláson”?
L.T.: - Igen, mindenképp. Akkor kinyíltak a kapuk. A következő évben már megjelent egy kislemezünk, és utána, 1986-ban az első, Keserédes című nagylemezünk is napvilágot látott. Ez a győzelem kellett ahhoz, hogy országosan is megismerjenek bennünket.
A Szélkiáltó együttes az 1983-as Ki mit tud? felvételén
forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság (Fortepan 56011)
T.M.: 1983-ban a Ki mit tud?-on már volt énekelt vers kategória? Ezt azért kérdezem, mert Dani (szerk.: Gryllus Dániel) és Feri (szerk.: Sebő Ferenc) elmondása szerint korábban nem volt. L.T.: - Igen, nálunk már volt ilyen kategória, bár a vetélkedő végére csak mi maradtunk bent ebből a kategóriából, így az egyéb kategóriában versenyeztünk egy báb együttessel.
T.M.: - Volt olyan időszak, amikor meg tudtatok élni abból, hogy játszotok a Szélkiáltóval? L.T.: - Nem. Bár 1983 után évi 180 koncertünk volt, s felmerült, hogy költözzünk Budapestre. Ennek én voltam az igazi gátja, mert szerettem volna másban is kiteljesedni. A karvezetés, a kórusvezetés, az egyetemen való tanítás a másik nagy hobbim, a szerelmem. S bár akkoriban népszerűek voltunk, de azt fönntartani nem lett volna könnyű, s a menedzseléshez egyikünknek sem volt igazán érzéke.
Szélkiáltó, 1984 - A fotót Fenyvesi Béla engedélyével közöljük!
T.M.: - A Ki mit tud? után megnyertétek az 1984-es Békedal fesztivált is, amiről a Dunántúli Napló így írt: "Békedal-pályázat, pécsi sikerekkel. Debrecenben rendezték meg a békehónap egyik legnagyobb eseményét, a Fesztivál a békéért cimű gálaműsort, és a vártnál is nagyobb sikert arató országos békedal-pályázat döntőjét. A 651 nevezett szerzemény közül a döntőn húszat mutattak be. Megosztott első díjat kapott Fenyvesi Béla, a pécsi Szélkiáltó együttes tagja, aki a Ki Mit Tud?-győztes zenekar és dombóvári zenésztársai közreműködésével adta elő Vízió című számát. (A másik első díjat Varga Miklós érdemelte ki, aki az István, a király című film főszereplőjének hangját „kölcsönözte”.) Csizmadia Sándor dalénekes, ugyanezen a fesztiválon eddigi tevékenységéért az Országos Béketanács különdíját vehette át." (Dunántúli Napló, 1984.05.12./129. szám 12. oldal)
L.T.: - Igen, Béla (szerk.: Fenyvesi Béla) Lesz-e még menedék című dalával nyertük meg megosztva, ami Vízió címen is elhangzott. A győzelem után a következő évben kislemezen is megjelentette a dalt a Hungaroton, de kérdés volt, hogy melyik dal legyen a lemez másik oldalán. Révbíró Tamásnak, a Hungaroton akkori szerkesztőjének ajánlottam Ady Endre: Imádság háború után című versének megzenésítését, bár tudtam, hogy az akkori vezetés egy istenes verset nem adna ki. De Tamás azt mondta, hogy beviszi a dalt a döntő bizottság elé (szerk.: A könnyűzenei intézmények maguk dönthettek róla, mely zeneszámokat engedélyezik, s a daloknak a Táncdal- és Sanzonbizottság próbáját is ki kellett állniuk.), s ha ott átmegy, akkor legyen ez a másik dal… Átment. Észre se vették, hogy ez egy istenes vers. Óriási dolog volt ez, s kultikussá is vált a dal.
T.M.: - A Szélkiáltó mellett mindenkinek volt, van más hivatása, szakmája is. Mennyi koncertet tudtatok tartani átlagosan egy évben? L.T.: - A ’90-es évek végéig 80-100 körül volt az éves koncertszámunk.
Lakner Tamás (Szélkiáltó), 2021 (© fotó: Török Máté)
T.M.: - Ez elég sok. Hogy kiviteleztétek a munka és a család mellett ezt a sok utazást? L.T.: - Nem tudom... (szerk.: Tamás nevet). Én több, mint húsz évig szállítottam a zenekart, s ezalatt öt autót használtam el. Majd Rozs Tamás vezetett, s mostanában Béla fuvarozza a zenekart.
T.M.: - A család hogy viselte ezt a rengeteg utazást? L.T.: - Eszméletlen sokat voltam távol. A fiam, s a lányom se sokat látott. Ők szokták mondani, hogy amit nekik nem adtam meg, azt most a két unokámnak adom. Nem gondolom, hogy ez így jó volt, bánom is az elszalasztott időt, de ilyen életet éltünk. Nekünk ez jutott.
T.M.: - Kőszegen, Kőszegszerdahelyen nőttél fel, de a főiskolai évek után nem tértél oda vissza, hanem Pécsett maradtál. Beszélsz erről egy kicsit? L.T.: - Több oka is volt. Amikor megnősültem és én már végeztem, a feleségem még a főiskolára járt Pécsen. A Szélkiáltó is beindult, s állást is kaptam az egyetem gyakorló iskolájában, ahol szakvezető lettem. Onnan kerültem aztán át az egyetemre oktatónak 1990-ben. Kórusom is lett Pécsett, így hamar eldőlt, hogy itt maradok.
T.M.: - Említetted, hogy a másik nagy szerelmed a kórusvezetés. Az általad vezetett Bartók Béla Férfikar több rangos díjjal is büszkélkedhet. Mióta vezeted ezt a kórust?
L.T.: - 1979 óta. És valóban elmondható ma már, hogy Európa egyik legjobb férfikara vagyunk. Több nemzetközi megmérettetésen hoztuk el az első díjat, bejártuk szinte az egész világot. A Szélkiáltó mellett ezt is az életművem fontos szeletének tekintem. De a kezdetek nem voltak egyszerűek. Tíz év kellett ahhoz, hogy valóban kórusnak nevezhessük magunkat, s elindulhassunk a nemzetközi porondokra.
T.M.: - Hányan vagytok a kórusban?
L.T.: - Papíron ötvenen, de 36-38 aktív tagunk van.
T.M.: - A kórussal közösen elkezdted szervezni az Európai Bordalfesztivált, ami már negyed évszázada megrendezésre kerül Pécsen. Mi a fesztivál célja, koncepciója?
L.T.: - A cél a közös öröm, a közös éneklés. Ez nem egy kórusverseny, de számtalan kórus tudott már bemutatkozni itt nálunk. Az elmúlt 25 évben harminckét országból, több, mint 3000 énekes jött el. A különlegessége még az is, hogy csak férfikarok jönnek, s a gálájának már évek óta a Kodály Központ ad helyet. Elmondható, hogy nagyon megkedvelte Pécs ezt a rendezvényt.
T.M.: - Ez az „életed” párhuzamosan halad a Szélkiáltóval, vagy van közös pont is? L.T.: - Leginkább párhuzamosan. De vannak még más párhuzamos szálak is, mert például az egyetemi kórus vezetőjeként még egyéb utakra is elindulhatok. De én ezt nagyon szeretem így.
T.M: - Hogy foglalnád össze a sok művészeti tevékenységedet? Mi köti őket leginkább össze benned?
L.T.: - A színpad. Ott tudom igazán, hogy ki vagyok én.
T.M.: - A pandémiás időszakban akkor pont ezt vonták meg tőled. Hogy élted meg?
L.T: - Nagyon nehezen. Elvonási tüneteim voltak. De nagyon örülök annak, hogy most újra próbálhatok, s viszonylag sok koncert is kilátásban van. Többek között egy Carmina Burana előadásunk lesz a Pécsi Egyetemi Kórussal, s a férfikarral is elkezdődtek a próbák.
T.M.: - Ha megnézzük az életrajzodat, akkor azt is látjuk belőle, hogy te nagyon sokat tanultál, több iskolát elvégeztél. Mi volt a motivációd?
L.T.: - Mindig kíváncsi voltam arra, hogy mire vagyok képes. A Tanárképző Főiskola elvégzése után szerettem volna a Zeneakadémiát is elvégezni, de nem volt akkor még levelező képzés, így elvégeztem a felsőfokú karvezető képzést az akkori Népművelési Intézetben a Corvin téren (szerk.: ma Nemzeti Művelődési Intézet), ahol ugyanazok tanítottak bennünket, akik a Zeneakadémián, többek között például Bárdos Lajos is. Ez egy négyéves képzés volt. Ezek után megszereztem az egyetemi tanári diplomámat, majd amikor lehetőség volt rá, diplomát szereztem a Zeneakadémián is, ahol később le is doktoráltam. Az egyetemi oktatói ranglétrámon való előre lépéshez pedig még habilitálnom kellett. Ezek után lettem 2013-ban professzor az egyetemen, s egy ideig a Művészeti Kar dékánja.
Szélkiáltó (Fenyvesi Béla, Rozs Tamás, Lakner Tamás, Keresztény Béla.), 2007
(© fotó: Mánfai György)
T.M.: - Szerencsés embernek tartod magad?
L.T.: - Igen, mindenképp. Több olyan mozzanat volt az életemben, amikor más utakra is tévedhettem volna. Az például, hogy a gyakorló iskolából az egyetemre kerültem, egy üresedésnek volt köszönhető. Az, hogy elkezdhettem dolgozni a férfikarral 1979-ben azért volt, mert más karnagy nem vállalta a feladatot, így enyém lett a megmérettetés lehetősége.
T.M.: - Ti hogyan dolgoztok a Szélkiáltóban? Együtt írjátok a versre a zenét, vagy külön-külön hozza mindenki a kész dallamot? Kottázzátok a dalokat? L.T.: - A vers megzenésítése mindig egyénileg történik. A felöltöztetése, a hangszerelése az teljesen közös munka. Valamiért nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Sajnos nem nagyon kottáztunk. Inkább csak utólag, de a szólamokat sosem írtuk le.
T.M.: - Szoktatok műsort írni koncert előtt?
L.T.: - Nem nagyon. Sok esetben attól függ a műsor, hogy milyen közönséggel találkozunk. Én szoktam vezetni az előadásokat, de néha megkapom a végén a többiektől, hogy ezt vagy azt a dalt kár volt betenni, mert már alig tudtuk, mit kell benne énekelni. De a színpadi rutin ilyenkor sokat segít.
T.M.: - Mint tanár, miként tanítanád a megzenésített vers iránt érdeklődő zenészeket? Hogy kezdjenek el egy verset megzenésíteni?
L.T.: - A magam módszerét mondanám. Először csak olvassa el a verset, sokszor, napokig. Utána próbálja meg ritmusban olvasni, hangosan, s csak utána nyúljon a hangszerhez. Addigra ki kell alakulnia egy zenei benyomásnak. S bár a vers természetes dallamát nagyon nehéz megtalálni, ott dől el minden. Ha nem sikerül, utána már sosem lesz igazán jó.
T.M.: - Szerinted lehet tanítani ezt? Lehet tanítani, hogyan található meg a vers természetes dallama? L.T.: - Biztos, hogy lehet. A prozódia is megtanulható, ami szintén nagyon fontos a dalok esetében. A hangsúly miatt a magyar nyelvben fentről lefelé haladunk a dallammal. A szó elején van a hangsúly. Ennek jelentősége van a kóruszenében is, amivel Kodály és Bárdos is sokat foglalkozott.
T.M.: - A Szélkiáltó lemezek kiadása miként történt az elmúlt 5 évtizedben?
L.T.: - Az első lemezek a Hungarotonnál jelentek meg, majd utána kerültünk a Periferic Records-hoz, Böszörményi Gergőhöz, akinek mindig az volt az elve, hogy minden lemezből mindig legyen raktáron. Így ő odafigyelt arra is, hogy mindig legyen utánnyomás a lemezekből. A Márai lemezünk pedig a Gryllus Kiadó gondozásában jelent meg, de magánkiadásban is napvilágot látott pár korong.
T.M.: - A Szélkiáltó-Kaláka és a mi, Misztrál generációnk között húsz év van. A két generáció között szerinted miért nincsen olyan verséneklő együttes, aki egzisztálni tud belőle?
L.T.: - Mert nagyon elhivatottnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt csinálja, és ebben higgyen. Illetve ma nem divatos ilyen zenét játszani. A rádiók, s a tévék se nagyon játszották, játsszák ezt a műfajt. Egyébként elmondható az is, hogy mi is leginkább a gyerekműsorokból éltünk, amire mindig is volt igény. Sok olyan ismerősünk van, mint például a kőszegi Ciróka együttes, aki abbahagyta, mert nehéz úgy csinálni, ha nincs hol megmutatni a dalokat. Nekünk ebben is szerencsénk volt, mert jó időben kezdtük el, s az alakuló klubok remek fellépési teret adtak. De ma már ezek a klubok se léteznek.
T.M.: - Említetted, hogy nagyon jó volt a ti időtökben az egyetemi élet. Most oktatóként hogy látod, milyen? L.T.: - Az egyetemistáknak most más igényeik vannak. Más világot élünk… T.M.: - Van kedvenc versed, vagy megzenésítésed? L.T.: - Van. Az imádság háború után volt az első olyan megzenésítésem, aminek lett egyfajta kultusza. Rengetegen játszották, s játsszák azóta is. De mondhatnám Fenyvesi Béla József Attila: Azt mondják című megzenésített versét, vagy Keresztény Bélának az utolsó szerzeményét, amit a Márai lemezre írt, de tulajdonképpen csak olyan dalt éneklünk, amit szeretünk is.
T.M.: - Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!
(A beszélgetés ideje: 2021. június 10. / helye: Pécs / Köszönöm a szöveg lektorálását Sudár Annamáriának és Lakner Tamásnak és az archív anyagok biztosítását Fenyvesi Bélának!)
#verséneklő #LaknerTamás #Szélkiáltó #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté