Keresés
  • matetorok

Ivaskovics József

Frissítve: ápr. 6.

„Szibériában kerültem közelebb az irodalomhoz, az ott száműzetésben élő írókkal, költőkkel beszélgetve.”


Ivaskovics József, 2022 (© fotó: Török Máté)

Ivaskovics József Magyar Örökség-díjas, Ungváron élő zenetanár, karvezető, zeneszerző, verséneklő. A kárpátaljai Credo együttes és Credo fesztivál alapítója és ötletgazdája. Élete a gyermekek zenei nevelése, művészeti műhelyek alapítása és a bibliai tanítás szolgálatában áll.

Török Máté: - 1950-ben, Ungváron, Kárpátalján születtél és most is ott élsz, de a gyermekkorod főleg vidéken töltötted. Ha jól tudom, akkor az első öt iskolai évedet öt különböző helységben jártad. Miért volt ez így?

Ivaskovics József: - Szüleim tanárok voltak. Édesanyám és nevelőapám is az ungvári görög katolikus tanítóképzőn diplomáztak. Mikor orosz fennhatóság alá került az ország, üldözték a görög katolikus egyházat, a papokat elhurcolták, vagy megölték őket, s így a szüleim is elég nehéz helyzetbe kerültek, de valami csoda folytán mégis kaptak tanítói állást. Ebben az is szerepet játszott, hogy megtanulták a ruszin nyelvet, bár ők még magyar diplomát szereztek 1944-ben, amikor Ungvár Magyarországhoz tartozott. A város 1945 után az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság részeként a Szovjetunióhoz került. Édesanyámat először Kisgejőcre (Oroszgejőcre) küldték iskolaalapítás céljával, de nem boldogult, nem találta ott a helyét, mert nem nagyon tudott beilleszkedni az ottani, betelepített ukránok közé. Sikerült átkérnie magát Eszenybe. Ott szeretett bele későbbi nevelőapámba, Ivaskovics Jánosba, s én ott lettem első osztályos tanuló. A tanárhiány miatt engedték őket tanítani, de állandó megfigyelésben álltak. Innen is tovább kellett mennünk, s a második osztályt már Tiszasalamonban jártam, ahol apám lett az igazgató is, mi pedig az iskola épületében lakhattunk. Mikor kiderült, hogy nem akar párttag lenni, áthelyezték a családot Szalókára. A harmadik osztályt ott jártam, és sok szép emlék fűz oda. Többek között ott tanultam meg kártyázni, káromkodni, dohányból szivart csavarni. Alapvetően ezek a vándorévek mély nyomot hagytak bennem, s a mai napig gondom van a beilleszkedéssel. Negyedik osztályosként már Cservonában ébredtem, ahol mindenféle nemzetiség megtalálható volt, betelepített ukrán, ruszin népek éltek ott a tanyasi magyarok szomszédságában. S bár a hatalom szándéka az volt, hogy a kárpátaljai magyarokat asszimilálják, általában fordítva történt, s a betelepített lakosság vált inkább magyarrá. Az iskolában két osztály volt. Az egyikbe járt az első-négy osztályos, magyar nyelvű korosztály, s egy másik osztályba a nem magyar anyanyelvűek. Itt már érezhető volt a különbözőség is, s mi, gyerekek állandóan összetűzésbe kerültünk a másik osztály tanulóival. Ötödik osztályba Csapra kerültünk…

Édesanyám végül úgy döntött, hogy elege volt a vidéki világból, ahol nagyon szem előtt voltak, s ahol könnyű volt velük elbánni, s inkább beállt az ungvári cigány iskolába tanítani, ahol óriási sikereket szerzett a tanulókkal a különböző olimpiádákon (Szerk.: iskolák közötti színpadi versenyelőadások) és jó tanulmányi eredményeket ért el a nehéz körülmények között élő gyerekekkel. Nagyon szerették és gyakran meglátogatták még nyugdíjas éveiben is. 92 évet élt.


T.M.: - Édesanyádnak köszönheted, hogy a muzsika az életed részévé vált?

I.J.: - Igen, amerre jártunk, mindig, minden iskolában énekkarokat, tánckarokat, zenekarokat alapított, s ez hozzátartozott az életünkhöz, ebben nőttem fel, s számtalan hangszert ki is próbáltam. Első osztályos koromban a hegedű volt az első, amin megpróbáltam játszani, de nem tetszett. Aztán egy tangóharmonika került elő, de végül a gitár lett az a hangszer, amibe beleszerettem. Ungváron egy olyan bérházban laktunk, ahol orosz tisztek éltek, s az egyiknek volt egy 7-húros gitárja. Mikor egy alkalommal kézbe tudtam venni, azonnal tudtam, hogy ez lesz az én hangszerem. Nem sokkal később egy szemétdombon találtam egy kidobott, rossz állapotú gitárt, s autodidakta módon megtanultam az első akkordokat.


T.M.: - Ekkor hova jártál iskolába?

I.J.: Hatodik osztálytól az ungvári magyar tannyelvű Zalka Máté Középiskolába, ami ma Dayka Gábor nevét viseli.


T.M.: - Az autodidakta gitártanulás mellett milyen hangszeren tanultál még?

I.J.: - Édesanyám szerette volna, ha zeneiskolába is járok, így ott először trombitán, majd klarinéton kezdtem meg a tanulmányaimat. Nem igazán szerettem a fúvós hangszereket, de a környék összes fúvós zenekarában játszottam különböző felvonulásokon. Az első saját zenekart kilencedikes koromban alapítottuk, ahol már gitároztam. Akusztikus gitárokon játszottunk világslágereket és többnyire Illés számokat, a dobosunk az iskola úttörődobján játszott, s még cintányérja is volt...


T.M.: - A sok vándorlás után sikerült beilleszkedni Ungváron?

I.J.: - Sehol sem volt könnyű beilleszkedni. Ungváron falusi gyereknek kezeltek, aki nem is tudja a városi nyelvjárást. Mivel jó tanuló voltam, a tanáraim szerettek, kivéve az orosztanárt, aki kifejezettem utált, mert az oroszt egyszerűen nem tudtam megtanulni. Ez lassan átterjedt a többiekre is... Bár itt meg kell jegyeznem, hogy végül sikerült megtanulni oroszul a két év katonaság alatt. Az iskolában a zenekaros létem miatt végül is elviseltek, sikerült némi népszerűségre is szert tennem, de inkább csak megtűrtek a szüleimre való tekintettel, és végül azért sikerült elvégeznem.


T.M.: - Rögtön a középiskola után vittek el katonának?

I.J.: - Nem. A középiskola után még elvégeztem egy rádióműszerész szakiskolát, ahol az orosz mellett már az ukrán nyelvel is találkoztam, majd egy év gyakorlati munka következett egy elektroműszerész gyárban, ahol tengeralattjárókhoz készültek műszerek. Mivel mindenki csak egy-egy fázisban vett részt a műszerek gyártásában, nem is tudtuk, hogy valójában mit készítünk. A gyárnak volt egy együttese, az Elektra, amibe meghívtak gitárosnak, s akikkel elég sokat játszottunk, mint a gyár képviselői, különböző rendezvényeken. Sok hivatásos zenész volt a zenekarban, többnyire belső Ukrajnából, tőlük sokat tanultam, alapvetően itt léptem a hivatásos muzsikálás útjára. Nem nagyon szerettem a szovjet slágereket, ezért a magyar basszusgitárossal úgy döntöttünk, hogy saját, csak magyar zenét játszó zenekart alapítunk. Ez meg is történt, s az első turnénk Hmelnickijben volt, ahol nem értették, hogy mi köze van a magyaroknak Kárpátaljához. Saját dalokat nem játszhattunk, mert a rendszer ezt engedélyhez kötötte, de slágereket, ismert dalokat igen. Persze, ha azt mondtuk egy dalról, hogy népdal, senki sem ellenőrizte, valóban az-e.


T.M.: - Hogyan születtek meg az első dalaid?

I.J.: - Az utcán, vagy a sáncparti tábortüzes összejöveteleken és persze otthon. Hivatalos előadáson csak konzervatóriumot végzett zeneszerző dalát lehetett játszani, ami egy bizottság jóváhagyását is bírta. Nálunk máshogy van a képzés, mint Magyarországon. Itt a konzervatórium volt a legfelsőbb oktatási szintje a zeneszerzésnek, míg Magyarországon ez középiskolai képzésnek számít. A későbbiekben én is elvégeztem ezt az iskolát zenetanár és kórusvezető szakon.


T.M.: - Egyszer említetted, hogy a katonaság egy új élet kezdete volt, s hogy majdnem börtönbe kerültél a katonaság végén. Hogyan történt ez?

I.J.: - Mikor behívtak katonának, a korábbi együttesbéli életemnek vége lett. De ott is hamar kiderült, hogy zenész vagyok, így rádiós altiszt-képzőbe küldtek Leningrád mellé Lugába. Nem mondhatom, hogy könnyen engedelmeskedtem, így a képzés után, valamiféle büntetésből, jó messzire, az azeri Leninakanyba, a török határra irányítottak, de szerencsémre egy nagy hóvihar elzárta az utat, így Jereván mellé Abovjanba kerültem, s az ottani rádióállomás parancsnoka lettem. Abban az időben történt, hogy az amerikaiak megtalálni vélték Noé bárkáját az Araráton (Szerk.: az Ararát-hegység Törökország és Örményország határának közelében fekszik), de ezt az oroszok nem nézték jó szemmel, s ultimátumot adtak az USA-nak, hogy menjenek el, s vigyenek el a hegyről mindent, vagy támadnak. Két napig volt a piros gombon a kezem, várva a parancsot, hogy engedélyt adjak három rakéta kilövésére az Ararát irányába. Végül nem kellett megtenni, levonultak…

Abovjan - jobb szélén Ivaskovics József

(fotó: Ivaskovics József archívum - közlés Ivaskovics József engedélyével)


T.M.: - Miért kerültél majdnem börtönbe?

I.J.: - Egy alkalommal, amikor az ezred hadgyakorlatra vonult ki, s a kaszárnya felügyeletét az én szakaszomra bízták, az egyik, ott maradt azeri sofőrünk ellopott egy rakétavontatót, hogy hazamenjen, mert azt hitte, megcsalja a felesége, ami nem bizonyult később igaznak. Másnap jött a kaszárnyába egy ellenőrzés, s kiderült, hogy hiányzik a vontató, s elkezdték keresni. Mikor a srác "hazafelé" jövet észrevette a katonaság által lezárt utakat, valami módon a sziklás hegyek között visszalopta a vontatót a garázsba, majd jól berúgott, és lefeküdt a sáncba. Mikor ott megtalálták, senki nem értette, hogy mi történhetett. Ezért úszhattam meg a hadbíróságot, de emiatt egy hónappal meghosszabbodott a katonai időm, ami jobban fájt, mint a mögöttem lévő két év…


T.M.: - Katonaság után visszamentél Ungvárra?

I.J.: - Igen, visszamentem, s egy újabb zenekarral újra muzsikálni kezdtem éttermekben, rendezvényeken magyar beatzenét, ami nagy újdonság volt. Nem sokkal később a sikereink miatt meghívtak bennünket az ungvári Filharmóniába a Magyar Melódiák együttesbe zenélni (Szerk.: A minden nagyobb városban működő Filharmónia volt az egyetlen koncertszervező „ügynökség” a Szovjetunióban.). Innentől kezdve volt már zenei működési engedélyünk. Nem sokáig maradtunk Ungváron, mert hárman úgy döntöttünk, hogy Kazahsztánba megyünk inkább turnézni, míg az öcsém, István, aki korábban szintén velünk muzsikált, bevonult katonának. A Filharmónia szervezte a koncertjeinket, s szinte az egész Szovjetuniót bejártuk Kalevalától Magadánig, Kazahsztántól Belorusziáig. Szibériában kerültem közelebb az irodalomhoz, az oda kiüldözött, ott élő írókkal, költőkkel beszélgetve, találkozva az ottani szellemiséggel, s az otthon, Kárpátalján, szinte ismeretlen szabadság eszmeiségével, s az írógéppel sokszorosított versekkel. Ennek hatására hamarosan elkezdtem az ott élő költők verseit meg is zenésíteni.


Kazahsztán

(fotó: Ivaskovics József archívum - közlés Ivaskovics József engedélyével)


Szuhumi - Abházia fővárosa

(fotó: Ivaskovics József archívum - közlés Ivaskovics József engedélyével)


T.M.: - A rengeteg koncert után végül úgy döntöttél, hogy hazajössz, s abbahagyod a szervezett turnékat.

I.J.: - Igen, elegem lett ebből az utazós életből. De nem a zenélést akartam abbahagyni. Mikor úgy döntöttem, hogy visszajövök Ungvárra, egy öttagú együttes is jött velem. Hazatérésem után nem sokkal megnősültem, s megszületett első leányunk, Ivett. Más és új világ következett. A kislányom volt az, aki miatt egy alkalommal egy magyar gyerekverset elénekeltem. Ez annyira megtetszett neki, hogy minden este el kellett utána énekelnem. Közben újabbakat is megzenésítettem, s hamarosan már nem csak gyermekverseket, hanem helyi magyar költők költeményeinek is dallamot adtam. Emlékszem, hogy elsőként Vári Fábián László Hajnali virágének című művét zenésítettem meg. Ezek után főleg olyan költeményekkel foglalkoztam, amik a helyi újságban jelentek meg, mert sajnos Magyarországról elég kevés vers jutott át mihozzánk, és amik átjutottak, azok szellemiségben messze elmaradtak a szibériai szamizdatoktól... Bár érdekes, hogy az Ország-Világ, a Nők Lapja és talán még a Magyar Ifjúság is megvehető volt a Szovjetunió szinte minden vasútállomásán, repülőterén. Egy alkalommal öcsém, István, akivel már újra együtt muzsikáltunk, ingázva a Filharmónia és a vendéglátóipar között, megkérdezte, hogy nem megyünk-e el verseket énekelni az iskolába, ahol a felesége dolgozott? Ott döbbentünk rá, hogy mennyi örömöt is adhatunk ezzel. Ettől kezdve már a nagyzenekar műsoraiban is elkezdtünk egy-egy magyar versfeldolgozást játszani. Mivel akkor még nem volt végzettségem és hivatalosan nem játszhattam a saját nevem alatt a megzenésítéseimet, ezért egy ungvári zeneszerző neve alatt jelentettük be a dalokat, természetesen az ő tudtával. Így működött a világ akkor, 1980 tájékán, és még ma is.

Ungvár

(fotó: Ivaskovics József archívum - közlés Ivaskovics József engedélyével)


T.M.: - A magyarországi verséneklők dalai eljutottak hozzád? Volt kapcsolat az anyaországi verséneklőkkel?

I.J.: - Nem igazán. Szibériában az volt jó, hogy lehetett fogni a Szabad Európa Rádiót, Ungváron zavarták az adást, s csak a Kossuth rádió volt hallható és egy csatorna volt nézhető a televízióban. Ott hallottuk egy alkalommal Dinnyés Jóska polbeat fesztiválos fellépését, ami nagyon megtetszett.


T.M.: - Hogy kerültetek kapcsolatba a kárpátaljai József Attila Irodalmi Stúdió tagjaival?

I.J.: - A Kárpátalja Szállóban gyakran játszottunk, s a repertoárba ott is be-becsempésztünk egy-egy versmegzenésítést. Egy alkalommal a József Attila Irodalmi Stúdió néhány tagja ott ünnepelt valamit, s ráismertek a versekre. Így kezdődött. Ott volt Horváth Sanyi, aki a Mert a haza nem eladó című verset írta, Dupka György, Balla D. Károly és Imre Sándor. Később meghívtak minket egy szerkesztőségi ülésre zenélni, s ezek után elkezdtünk járni velük különböző irodalmi eseményekre, író-olvasó találkozókra, közreműködőként. Ez 1983 körül volt. Később megalapítottuk az Ivaskovics Triót öcsémmel, Istvánnal és unokatestvérünkkel, Attillával. 1987-ben, amint lehetett, céget alapítottam, az Impulzus Zenei Kisszövetkezetet, ami azt hiszem az első önálló magyar vállalkozás volt Kárpátalján, s elkezdtünk saját koncerteket szervezni. Ettől kezdve már mi vittük magunkkal a költőket, s vendégfellépőket is hívtunk, többek között az Anyiszimov testvéreket, Dinnyés Józsefet, vagy a Kaláka együttest. Ebben az időszakban szembesültem azzal, hogy milyen sokan foglalkoznak versénekléssel. Többek között így ismertem meg Skotnyár Józsefet, vagy Tárczy Andor költőt, aki saját maga zenésítette meg verseit. Egyre többen jártak ezekre a koncertekre, s mikor már száz fölötti volt a hallgatóság, kezdtünk gyanúsak lenni a rendszernek, s elkezdtek figyelni bennünket, s mindenféle rafinált eszközzel akadályozták a koncertszervezést.


T.M.: - Említetted, hogy Dinnyés József zenéje „átjutott” hozzátok. Később hogyan barátkoztatok össze?

I.J.: - Inkább átszivárgott. 1988 januárjában egy nagyobb szabású rendezvényre meghívtuk zenélni Ungvárra és egy kisebb kárpátaljai turnéra. Politikailag ingoványos időszak volt, s ő nem igazán figyelt erre. Ungváron szabadon elmondta és elénekelte véleményét a színpadon, aminek következménye lett. Másnap Beregszászban volt fellépésünk, de az ungvári fellépése után felkerestek engem a hatalom oldaláról, s megmondták, hogy én felelek minden szaváért Beregszászban. Tudtam, mit jelent ez… Feleségemet kérdeztem, hogy mit csináljak. Ő rám bízta a döntést. Ezek után félve, kicsit szégyenkezve elmondtam Jóskának, hogy mi történt, bár barátaink figyelmeztettek, hogy általában ő senki tanácsát nem fogadja meg, hogy mit mondhat, vagy mit nem. A koncert rendben lezajlott, s ezért örökké hálás leszek neki. Ez volt a barátságunk kezdete. A következő évben, az ő meghívására léptük át először a magyar határt, mint zenekar, s mentünk Magyarországra zenélni. Megrázó, egy életre szóló, maradandó élmény volt.


T.M.: - A ’88-as turné után kezdtetek bele Tóth Lajossal a Tavaszváró című kötetbe, amiben kárpátaljai magyar költők versei és azok, általad megzenésített változatainak kottái szerepelnek. Hogy sikerült kiadni ezt a kötetet?

I.J.: - Akkoriban már engedélyezték, hogy magánkiadású könyv, önköltségen megjelenjen, de végül a Tavaszváró mégsem kapott kiadási engedélyt. Három évvel később látott napvilágot a Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozatban, miután Dupka Györggyel saját kiadót alapítottunk.


T.M.: - A zenetanári és karvezetés diplomát végül mikor szerezted meg?

I.J.: - 1985 körül jött egy rendelet, ami végleg lehetetlenné tette a végzettség nélküli hivatásos zenész létet. Ekkor döntenünk kellett, s elkezdtük öcsémmel a tanulmányokat Drohobicsban. A család és a folyamatos koncertezés mellett öt év alatt sikerült elvégezni és megszerezni a képesítést. Nem volt könnyű, de nagyon megszerettem a karvezetést és a tanári végzettségemet is kamatoztatni tudtam. A diplomaszerzés után rögtön állást kaptam az ungvári magyar iskolában, ahol minden énekórát a Magyar Himnusszal kezdtünk.


T.M.: - Itt nem sokáig tanítottál. Mi volt ennek az oka?

I.J.: - Nem szerették, hogy öntörvényű vagyok. Nekem a gyerekek voltak az elsők. Mikor azt mondták, hogy 40-en legyenek az iskola kórusába, én hangot adtam annak, hogy nem szeretném, ha valaki csak azért jöjjön énekelni, mert kell. Volt olyan is, hogy engedély nélkül vittem el két osztályt a közeli templomba zeneórát tartani, s élőben megnézni az orgonát és annak működését, megtapasztalni a barokk zene varázsát. Ebből a későbbiekben problémám adódott, de nem bántam meg, mert a gyerekeknek örök emlék maradt. Végül másfél év után el kellett jönnöm abból az iskolából, de pár nappal később már az Ungvári Közművelődési Szakközépiskola tanáraként kezdhettem, ahol karvezetést, népzenét és furulyát tanítottam hosszú évekig.


T.M.: - Azt hallottam, hogy viszonylag sok olyan verset zenésítettél meg, ami valami miatt nem jelenhetett meg Kárpátalján.

I.J.: - Igen, valahogy hozzám került sok olyan költemény, amit sem a kiadók sem a helyi lap, a Kárpáti Igaz Szó nem jelentetett meg. Ezeket sok esetben azonnal megzenésítettem, s a következő író-olvasó találkozón be is mutattuk. Bár többszáz fős koncertek sokasága volt a hátam mögött, mégis úgy izgultam a sáros, eldugott falvak 10-20 fős közönsége előtt ezekkel a megzenésített versekkel, mintha először léptem volna színpadra.


T.M.: - Egyedül jártad ezeket a falvakat, helyiségeket?

I.J.: - Nem, sosem voltam egyedül. Eleinte az öcsém és Attila jött velem, később pedig a tanítványaim.


T.M.: - A Credo együttes a te nevedhez köthető a mai napig. Az alapítása ehhez az időszakhoz köthető? Hogy alakult meg?

I.J.: A magyar iskolában főleg kisgyerekek voltak a partnereim, de a szakiskolában már zenélni akarók voltak szerte Kárpátaljáról, akik közül páran a végzős évfolyamból szerettek volna együtt maradni, s folytatni valahogy a közös éneklést. Egy alkalommal megjelentek hárman, hogy szeretnének az évzáró rendezvényen valamit énekelni abból a kottás könyvből, amiben a dalaim voltak, és hallották, hogy tudok gitározni és szeretnék ha lekísérném őket. Elkezdtünk gyakorolni, s mikor megszólalt ez a formáció három szólamban, már éreztem, hogy ez több lesz, mint egy egyszeri fellépés. Hamar elterjedt a híre, hogy vagyunk, és jöttek a meghívások.


T.M.: - Az Ivaskovics-trióval mi történt?

I.J.: - Közben a trió sajnos felbomlott. Külső erők erősen dolgoztak azon, hogy ez megtörténjen. Rafinált módszerekkel sikerült elérniük, hogy szétmenjünk. Ha belegondolok, nehezen is hiszem el, hogy ezt az időszakot túléltem...


T.M.: - Hogyan lett Credo az együttesetek neve?

I.J.: - Dinnyés Jóska meghívott egy székesfehérvári Dalos Találkozóra, s kérdezte, hogy milyen néven mutasson be minket. Viccelődött, hogy Ivaskovics József és a barátnői legyünk-e? Utána ő mondta, hogy mivel egy régi gyerekkórusom neve Credo volt, legyen ennek a formációnak is ez a neve. Így végül rajtunk is maradt a név. Egyébként az eredeti Credo annak a kórusnak a neve volt, amit akkor alapítottunk titokban a református templomban a magyar iskola diákjaival, amikor el kellett jönnöm onnan.


T.M.: - Állandó a tagság a Credoban?

I.J.: - Nem, mert a lányok különböző helyekről érkeztek a szakiskolába, s egy idő után a legtöbben visszatértek a lakhelyükre. Ilyenkor új tagok jöttek. Az alapítók közül Erika borzsovai, Hajni aknaszlatinai és Sárika tiszabökényi volt.


T.M.: - Ettől kezdve a verséneklés volt a fő tevékenységed a tanítás mellett?

I.J.: Igen, s ehhez csatlakozott számos ötlet megvalósulása. Dinnyés Jóska segítségével megszerveztük például az első Kárpátaljai Magyar Dalversenyt. Ekkor derült ki, hogy az oda érkező kárpátaljai fiatalok dalkincse mennyire hiányos, felületes. Miután felbomlott a Szovjetunió, s elmaradtak az orosz himnikus énekek, a helyi tanárok sok esetben azokat a dalokat tanították, amiket én írtam, s amelyek a Tavaszváró és a későbbi kötetekben jelentek meg. Hamarosan megalapítottuk a Credo Alapítványt, s az alapítvány segítségével saját zeneiskolát alapítottam Kisgejőcön. Így már én dönthettem el, hogy milyen dalokat tanítok, s nem kellett asszisztálnom olyan átdolgozásokhoz, amivel nem értettem egyet. Mikor a Credo koncerteken említettem, hogy mennyire hiányoznak papír alapú kották a tanításhoz, nagyon sok zeneiskola megkeresett, s kottákat adott, amik közül sokat a mai napig használunk. Tíz évig vezettem az iskolát, amit azóta átadtam Csákány Marianna zenetanárnak. Jelenleg három helyen vezetünk foglalkozásokat. Én a mai napig tanítok Ráton a gyerekotthonban, a többiek Szalókán és Kisgejőcön, s összesen 30-40 gyerekkel foglalkozunk rendszeresen, önkéntesként, így őrizve meg nehezen szerzett függetlenségünket.


T.M.: - Ráton a gyerekotthonban magyar vagy ukrán gyerekek élnek?

I.J.: - Főleg ukrán gyerekek, magyar nevelőkkel, s családonként 9-10 gyerek él együtt. A tapasztalatunk az, hogy itt, ezek a gyermekek az évek alatt magyarrá vállnak. Ha megkérdeznek erről, úgy szoktam fogalmazni a különböző szerveknek, hogy a gyerekek a kegyetlen múltjuk elől menekülnek a védelmet nyújtó új nyelvi világban.


Ivaskovics József, 2022 (© fotó: Török Máté)


T.M.: - A dalverseny után már néptánc táborokat is tartottatok. Idén is terveztek közös táborozást?

I.J.: - A néptánc mozgalommá nőtte ki magát minálunk is. És idén talán újra tudunk tábort szervezni. Ezen kívül örülnék, ha a Covid-járvány miatt elmaradt Trianoni-emlékkoncerteket is megtarthatnánk.


T.M.: - Milyen terveid vannak még mostanában?

I.J.: - Hamarosan rögzítjük Miskolcon a Credo tizenhatodik lemezét, amit most vonósnégyesre hangszereltem. Több költő megzenésített verse lesz rajta Vári Fábián Lászlótól Reményik Sándorig. Reményiktől kölcsönöztem a lemez címét is: Templom és iskola. Más szakmai tervem most nincsen. Úgy élek, hogy a következő terv egyben az utolsó tervem, s nem zavar, ha valóban ez lesz az utolsó lemez.


T.M.: - Mi alapján zenésítesz verset?

I.J.: - Furcsa, de sok esetben elsőként a vers utolsó versszakát olvasom el. Mindig a vers ritmusát keresem. Van, aminek a zenéje rögtön jön, s van, amikor évek után érkezik meg a dallam. Bodnár Éva verseivel vagyok úgy, hogy amint megírja, szeretném már meg is zenésíteni. Ő az, aki ma sem fél a hazafias vagy istenes versektől, s betartja a költészet szabályait.


T.M.: - Milyen ma magyarnak lenni Kárpátalján?

I.J.: - Ugyanolyan, mint korábban. Szinte semmi sem változott, de sok segítség jön Magyarországról. A politika viszont megmaradt politikának. A régi rendszerben a legtöbbször tudtuk, hogy kitől kell félni, de ma nem lehet tudni.


T.M.: - Az ukrán-orosz konfliktus mennyire van hatással nálatok?

I.J.: - Amikor elkezdődött a nagy ukránosodás, egyre többen beszéltek ukránul az utcán, de most furcsa módon ismét egyre többen beszélnek oroszul. Valószínűleg azért, mert ide menekül Kelet-Ukrajnából az orosz nyelvű lakosság, akik tényleg oroszok. De elmondható, hogy majdnem minden családban három-négy nemzet keveredik.


T.M.: - Nektek két lányotok van, akik Magyarországon élnek. Ti nem gondolkodtatok a feleségeddel, hogy átköltözzetek?

I.J.: - De, többször néztünk már lakást Magyarországon, mert nem egyszerű, hogy lányaink, Ivett és Alice és az unokáink Magyarországon élnek, de alapvetően mi már nehezen váltunk, s Ungvárra húz a szívünk.


T.M.: - Jó egészséget és alkotókedvet kívánok! Köszönöm a beszélgetést!



(A beszélgetés ideje: Nagytarcsa, 2022. február 1. Köszönöm a szöveg lektorálását Ivaskovics Józsefnek!)


#verséneklő #Kárpátalja #IvaskovicsJózsef #Credo #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

334 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése