top of page
Keresés
  • Szerző képematetorok

Gryllus Vilmos

„Ha Dani akkor nem szól, soha nem jutott volna eszembe verseket énekelni”

Gryllus Vilmos, 2022 (© fotó: Török Máté)

Gryllus Vilmos gitáros-énekes előadóművész, zeneszerző, a kétszeres Kossuth-díjas Kaláka együttes alapító tagja, Gryllus Dániel testvére. A Magyar Televízióban sugárzott Égbőlpottyant mesék című, gyermekeknek szóló sorozatban Levente Péter társalkotója, számos gyermekdal és gyermeklemez zeneszerző-előadója.

Török Máté: – Most ott beszélgetünk, ahol majdnem minden elkezdődött, és ahol most te is élsz. Ezen a telken nőttél fel, itt élnek Daniék (Szerk.: Gryllus Dániel), s innen jártatok gyalog a Lorántffy Zsuzsanna úti Zenei Általános Iskolába is, ahol a többi Kaláka tag is tanult. Ha jól tudom, te nem rögtön a zenei tagozaton kezdted az általános iskolát, de a zenét sem.

Gryllus Vilmos: Nekem a zenei bölcső nem a Lorántffy volt. A zenére való rácsodálkozásom itt kezdődött a Csopaki utcában, mert nagyapám, Zsámboki Miklós, akinek a csellóját most is őrzöm, csellótanár volt a Zeneművészeti Főiskolán. Övé volt a fenti ház, ahol Daniék most is laknak, meg ahol mi is éltünk gyerekkorunkban. Ő már nagyon korán, 4 éves koromban elkezdett tanítani csellózni. Ez meghatározó élmény volt. Erre építkezett a tudásom később a Lorántffy zenei általános iskolában, ahova nem könnyen kerültem be. Evidens lett volna, hogy oda járjak én is Dani után, de mindenféle politikai megfontolás miatt engem oda nem vettek föl. Egyrészt, mert tudták, hogy Dani hittanra jár, másrészt meg úgy gondolták, hogy egy ilyen családból egy gyerek is elég a zenei tagozatra. Aztán nagyon különös módon mégis bekerültem… Édesanyámnak a Cukoripari Kutatóintézetben a főnöke, a kutatóintézet igazgatója, egy Kossuth-díjas esztergályos volt. (Szerk.: a Kossuth-díjat nemcsak művészeknek adták akkoriban, hanem munkáskádereknek is.) Egy alkalommal, amikor édesanyámtól megtudta, hogy nem vettek fel a zeneiskolába, fogta magát, kitűzte a Kossuth-díját, bement oda, és azt mondta a szintén kommunista igazgatónak, hogy elvtársnő, nem helyes, hogy engem elutasítottak, mert a tehetséges gyerekeket fel kell venni. Erre az igazgatónő megrettent, és fel is vettek.

Ez talán azért fontos, mert ki tudja, hogyha nem oda járok, akkor mi leszek, hiszen a későbbiekben nem végeztem hivatalosan zenei tanulmányokat. Műszaki pályára mentem, s építész diplomát szereztem a Műegyetemen.


T. M.: – Középiskolába hova jártál? G. V.: – Gimnáziumba se kellett járműre szállni, mert az utca végén volt a Móricz Gimnázium, ami ma a Baár–Madas Református Gimnázium. Egyértelmű volt, hogy oda menjek.


T. M.: – Szüleid a Deák téri evangélikus templom kórusának tagjai voltak, ahol te is évekig különböző posztokban énekeltél. Ez mennyiben képezte a hangodat és a zeneiségedet?

G. V.: – Ez egy nagyon jó színvonalú egyházi énekkar és zenekar volt, ami még az 1950-es években is tudott működni. Először szopránt, majd később basszust énekeltem kóristaként, majd basszus szólista is voltam évekig. De olyan időszak is volt, amikor csellóval szálltam be a kíséretbe. Minden karácsonykor elénekeltük Bach Karácsonyi oratóriumát, de énekeltem többek között Bach János-passióját és a h-moll misét is.


T. M.: – Azt tudom, hogy évekig jártál te és a Kalákából a többiek is énektanárhoz. Ez mennyiben befolyásolta a hangodat?

G. V.: – Nagyban. Fábri Edit néni volt az énektanárom, aki a Zeneakadémián tanított. Amikor már profi zenekar lettünk a Kalákával, fontosnak éreztük, hogy tanuljunk hangképzést. Sajnos nem a kezdetektől jártam hozzá tanulni, hanem csak később, s kiderült, előtte rossz technikával képeztem a hangot. Amikor Mikó Pista elment a zenekarból, én vettem át a tenor szólamait mindaddig, amíg nem jött Huzella Péter. Két-három év alatt úgy beszűkült a torkom, hogy nem tudtam magas hangokat kiénekelni. Ekkor kezdtem énektanárnőhöz járni. Akit először találtam, ezen nem tudott segíteni. Ekkor beszéltem Fülöp Attilával, aki tenorista volt, a Deák téri kórus szólistája, s ő felajánlotta, hogy egyszer elvisz magával ahhoz az idős, nagynevű német énektanárnőhöz, akihez ő szokott menni, amikor Magyarországon van, s ad öt percet az órájából, hogy meg tudjon hallgatni. Így is történt. Amikor elkezdett katonásan skáláztatni, s elértem a felső határaimat, felpattant, rám kiabált németül, hogy nyissam ki a számat. Annyira megdöbbentem, hogy ki is nyitottam, s még egy kvartot feljebb tudtam skálázni. Ekkor azt mondta, hogy jó, megvannak ezek a hangok, bár csapnivalók, de ő most felhívja Fábri Editet, menjek el hozzá, ő majd rendbe teszi őket. A telefonja nélkül biztos nem jutottam volna oda, így örökké hálás leszek érte. Nagyon megszerettük egymást Edit nénivel, meg is igazította a hangjaimat, haláláig tartottuk a kapcsolatot egymással.


T. M.: – 1969-ben, a Kaláka alapításával egy időben kerültél be rögtön. Hogy történt ez a te nézőpontodból?

G. V.: – Igen, Dani és Mikó Pista egy sörözőben úgy döntött, hogy megalapítja a Kalákát, majd amikor hazajött onnan Dani, mondta, hogy én leszek a csellista. Én így emlékszem. Pista remek hegedűs volt, majd gitáron is megtanult pár akkordot, és nagyon invenciózus dallamszerzőként hozta is a dalokat. Az alapötlet is, hogy verseket énekeljünk, tőle származik. Rögtön volt három-négy szerzeménye. Az egyik a Megy a juhász a szamáron Petőfitől, a másik Csokonaitól a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz. Emlékszem az első közösen, a mi gyerekszobánkban összehozott Kaláka-dal Arany Jánostól Az egri lány volt. Szóval én így kerültem be a Kalákába, lehet, hogy ha Dani akkor nem szól, soha nem jutott volna eszembe verseket énekelni. Ennek ellenére nagyon tetszett a dolog, és szívvel-lélekkel belevetettem magam. Egy idő után pedig arra gondoltam: ha Mikó Pista tud ilyen dalokat írni, akkor én is tudok (Szerk.: nevetés).

Gryllus Vilmos és Gryllus Dániel házuk udvarán, 2020 (© fotó: Török Máté)


T. M.: – Mikor írtad az első dalodat?

G. V.: – Az első megzenésítésemet közösen jegyezzük Pistával. Ez József Attila Kertész leszek című versére született, de utána írtam már egyedül is. Ez 1970 tavaszán lehetett, mert 1970 szeptemberében elvittek katonának.


T. M.: – Ekkor jött a Kalákába Radványi Balázs helyetted, aki Mikó Pista osztálytársa volt korábban. Mi volt a leszerelésed után?

G. V.: – Utána visszakerültem a csapatba, s így, Balázzsal együtt már négyen voltunk. Balázs letette a csellót, amit én visszavettem, s ő felvette a gitárt.


T. M.: – A katonaságod alatt elindult a Kaláka Klub a Vízivárosi Pinceklubban, ami a Marczibányi Téri Művelődési Házba költözött, amikor az megépült a ’70-es évek közepén. Mi volt a klub koncepciója? Miért tartottátok fontosnak, hogy rendszeresen ugyanott fellépjetek?

G. V.: – Állandó megmutatkozási lehetőség volt. Amellett, hogy egy ilyen klubban nem kell teljes vértezetben kiállni, inspiráló az, hogy minden héten valami újat kell mutatni. Sok minden belefér a műsorba, akár az is, hogy valaki egyedül eljátssza legújabb dalát. Ráadásul teljesen akusztikusan játszottunk, mindenféle hangosítás nélkül, ami még bensőségesebb légkört teremtett. Tehát ez egy nagyon jó dolog. Én már készen kaptam a helyzetet, amikor visszatértem a katonaságból. Mire kinőttük a Vízivárosi Pinceklubot, megépült a Marczi, átköltözhettünk oda, és azóta is megmaradt állandó helynek.


Kaláka, 1972 (Gryllus Dániel, Mikó István, Radványi Balázs, Gryllus Vilmos)

Berlin - forrás: Kaláka archívum


T. M.: – Mi vezetett oda, hogy azt mondd egy idő után: számodra elég volt, és más irányba mennél, mint a Kaláka?

G. V.: – Ez tulajdonképpen nem egy vidám történet. Igazából nem az iránnyal volt a baj, hanem az időbeosztással. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor a házasságom vezetett oda. Számtalan súrlódás és konfliktus adódott abból, hogy sosem voltam otthon a fellépések, próbák, külföldi utak miatt. Az első feleségem pedig igényelte volna ezt, és elég határozott véleménye volt arról is, hogyan kéne ezt máshogy csinálni… Sajnos ez a vélemény nem egyezett a zenekar véleményével, úgyhogy előbb-utóbb valamiféleképpen válaszút elé kerültünk, és akkor bekövetkezett ez a szakítás. Bíztam benne, hogy valahogy máshogy is el lehet rendezni ezt, de úgy látszik, nem lehetett. Tíz nagyon szép év után, 1979-ben különváltunk a Kalákával.


T. M.: – Mi történt ezután?

G. V.: – Többféle irányba próbáltam elindulni. Az egyik Sárközy Gergővel egy régizenei irány volt. Mellette felvételiztem ének szakra a Zeneművészeti Főiskolára, ahova végül nem vettek fel, s harmadik irányként vonzott a gyerekeknek-gyerekekkel való muzsikálás. Levente Péterrel volt már közös múltunk a Kalákával, mert Mókaláka címen játszottunk közös gyerekműsort. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy Péter mennyire ért a gyerekek nyelvén. Két szót szólt, és ténylegesen tartalmi kapcsolatot tudott velük létrehozni a színpadon. A Kaláka-műsorok alkalmával általában én utaztam vele, mert egy autóba nem fértünk be. Nagyon jókat dumáltunk, összebarátkoztunk. Amikor ebbe az átmeneti helyzetbe kerültem, felajánlottam neki, hogy lépjünk fel közösen, mert szerintem jól kiegészítenénk egymást. Kipróbáltuk, és bejött. Elkezdtünk közösen dolgozni vele és feleségével, Döbrentey Ildikóval, ő volt az író és szerkesztő. Persze sokat kellett tanulnom, főleg azt, hogy hogyan álljak meg egyedül a színpadon. Elsők között írtam például akkoriban a Nem tudja a bálna, milyen jó a málna című dalt Tamkó Sirató Károly versére. Rádiós, televíziós műsorok állandó szereplői lettünk, a Mikroszkóp Színpadon színházi lehetőségünk is volt, ahol időnként bemutattunk egy-egy új darabot. Mivel Péter nagyon népszerű volt, országszerte számtalan helyre hívták őt – és vele együtt engem is – fellépni. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, milyen dalokat kéne írni a gyerekeknek. Ezzel nagyon jó tizenöt év telt el.


T. M.: – És milyen dalokat kell írni a gyerekeknek? Mire jöttél rá? Mi lett a te recepted?

G. V.: – Kétféle útja van a dolognak számomra. Az egyik, amikor én magamnak írom a dalt, s csak én éneklem. Ekkor azokat a versmegzenésítési elveket és gyakorlatot folytatom, amit máskor is. Legfeljebb a versválasztásban térek el, mert nyilván valami módon a gyerekekhez is kell kapcsolódniuk a szövegeknek. Ennek az útnak egy nagyon jó lenyomata a Csigahéj című lemez, amit családi nagylemeznek írtam és hívtam. Vannak benne nagyon komoly dolgok is, de olyan verseket választottam – vagy választott nekem Ildikó –, amiről azt gondolom, hogy gyerekként és felnőttként is lehet értelmezni. Nem biztos, hogy ugyanúgy, de ez egyáltalán nem baj. A másik út, amikor olyan dalt kell írni, amit a gyerekekkel együtt szeretnék valamiféleképp elénekelni. A színházi műsorokban, Péterrel és Ildikóval elengedhetetlen volt az, hogy a közönséggel együtt is énekeljünk. De ezt nem úgy értük el, hogy megtanítottuk a dalt, majd közösen elénekeltük, hanem mindig volt egy kulcsdal, amit a műsorban jó sokszor elénekeltem, majd előállt egy olyan dramaturgiai pont a darabban, ahol szinte a megoldás volt az, hogy közösen el kell énekelni az akkorra már akaratlanul is megtanult dalt. Ez nagyon jól működött, de előtte kénytelen voltam azon gondolkozni, miként kell olyan dalt írni, amit a gyerekek teljes mértékben el tudnak énekelni, s nem csak úgy nagyjából.

Ehhez mintának volt egy csokor Kodály-dal, amit ő főleg szekundlépés, terclépés stb. gyakorlásra írt, majd ezekhez Weöres Sándor írt szövegeket. Vagy olyan is volt, hogy Forrai Katalin és munkatársai párosítottak össze meglévő Weöres Sándor-verseket Kodály-dallamokkal. Illetve Weöres Sándor készséggel átírta Kodálynak ezeket a szövegeket úgy, hogy stimmeljen a dalhoz. Ezek között vannak telitalálatok, például a Jön a kocsi, most érkeztünk, alaposan eltévedtünk, ami hibátlan, de van olyan is, ahol ugyan kijön a szótagszám, de a dallam nem követi a szöveg hangulatát, ritmikáját. Tehát a Kodály-dalok ebből a szempontból nagyon sokfélék, s nekem nem mindegyik elfogadható. A magyar hangsúlyozás szabályait maximálisan tiszteletben tartom éneklés közben is. Ha nem tudom úgy kisakkozni a szöveget, akkor a dallammal segítek rajta, hogy egy hangsúlyos szótag, ha hangsúlytalan helyre esik, akkor kiugorjon a dallamból. Megvannak erre a lehetőségek. Amikor ez letisztult bennem, elkezdtem ilyen dalokat írni, kifejezetten azért, hogy a gyerekek ezeket énekeljék. Amikor összejött ebből egy lemeznyi, s lehetőség volt saját kft-t létrehozni, összegyűjtöttem annyi pénzt, amennyiből ki tudtam adni 1992-ben az első daloskönyvemet Dalok óvodásoknak és kisiskolásoknak címmel. Ezzel és a hozzá tartozó kottásfüzettel szerettem volna jelezni, hogy ezen énekelni való és korosztályfüggő dalok szerepelnek.


T. M.: – Gyorsan népszerűvé váltak a dalok, azóta is éneklik őket. Hogyan jutottak el ilyen gyorsan a célkorosztályhoz?

G. V.: – Ebben is nagy szerencsém volt. Amikor összegyűltek a dalok, elvittem Forrai Kati nénihez átnézetni. Mindössze két változtatást ajánlott, amiket meg is fogadtam, s ott mindjárt meg is kérdezte, néhányat a dalok közül betehet-e az akkor, általa szerkesztett Ének az óvodában című kiadványba. Kifejtette nekem, mennyire örül, hogy vannak új dalok, amik beleillenek az ő koncepciójába. Így jelent meg nyolc dalom a hivatalos óvodai énekkönyvben még azelőtt, hogy a lemezt kiadtam volna. Így országosan is viszonylag gyorsan megismerték ezeket az új dalokat.


T. M.: – A Dalok 2. lemezed koncepciója kicsit más volt. Mennyiben?

G. V.: – Igen. Ott már az összes szöveget én írtam. 1998-ban látott napvilágot, s ebből is látszik, hogy nem vagyok egy nagyon szapora szerző. A szövegek miatt Kányádi Sándort kértem meg a lektorálásra. Volt, amire azt mondta, hogy erről Weöres Sándor jobbat írt (Szerk.: nevetés), egy másikban valamiféle germanizmust kigyomlált, s persze mindent megfogadtam, amit javasolt. Miután a szövegek megvoltak, ahhoz születtek a dalok, tehát a saját dalaim esetében is először a szöveg van meg, és ahhoz írok egy dallamot. Sohasem fordítva. Igaz, hogy amikor saját szöveget írok, már előre gondolkozom, hogyan lesz ennek a dallama. Választok egy ritmust, és abban a ritmusban írom már eleve a szöveget, amiben utána majd a dal is lesz.


T. M.: – A Dalok 2. lemez megjelenésekor már újra játszottál a Kalákával. Hogy kerültél be újra az együttesbe? A magánéleteddel hogy tudtad összeegyeztetni?

G. V.: – Mire szóba került az, hogy visszamenjek a Kalákába, addigra már az első házasságom nem volt meg. Sokáig próbálkoztam megtartani, de vannak dolgok, amiket ha muszáj, el kell engedni. A magánéletemben utána egy nagyon szép időszak következett. Ágival összeházasodtunk, s az ő két, első házasságából hozott gyermekével, Orsival és Zsoltival, az én elsőszülött fiammal, Ábrissal, valamint Ágival közös Alma lányunkkal együtt éltünk hatan ebben a házban, amiben most beszélgetünk. Persze most már Alma is elmúlt húsz éves, így kirepültek, de boldogan tekintek vissza arra az időszakra.

1996-ban jött Dani a kérdéssel, hogy mivel Péter (Szerk: Huzella Péter) kiszállt a Kalákából, nincs-e kedvem újra beszállni. Persze Danival addig is volt jó néhány közös műsorunk. Énekeltük a jiddis népdalokat Kányádi Sándor fordításában, felvettük a zsoltáros lemezeket, az Esti csendben című altatólemezt, a Hegyi beszéd lemezt. Vele elég jól megértjük egymást, hiszen körülbelül ugyanaz a zenei örökségünk, ugyanaz a zenei anyanyelvünk, és egy pillanat alatt rá tudunk hangolódni a másiknak bármilyen gondolatára. Ha például írok egy dalt, és abban Daninak van valami szerepe, akkor nekem nem érdemes megmondani, mit játsszon, mert úgyis tudja, mit szeretnék hallani benne. Amikor Péter kiszállt, két lehetősége volt a Kalákának. Keres valakit, egy fiatalt, akit betanít, és valahogy beveszi a csapatba, vagy visszamegyek én. Sokat beszélgettünk erről, és végül mindenben megállapodtunk, így kerültem be újra, de most már inkább gitárosnak, hiszen Gáborral a basszus már rendben volt.


T. M.: – Hogy tudtad egyeztetni a kalákás létedet a gyerekkoncertjeiddel?

G. V.: – Sok minden történt akkor az életemben. Véget ért az Égbőlpottyant mesék, amit Levente Péterrel játszottunk, és egyre jobban előtérbe kerültek a szóló gyerekkoncertek, amikor én egyedül vagyok a színpadon, és egyedül kell végig vinnem az előadást. A gyerekkoncertjeimnek alapvetően az a célja, hogy a közönséggel együtt énekeljünk, s ez a Kalákánál csak mazsolaként szerepel. Ezek ismeretében megbeszéltük a többiekkel, úgy társulunk újra, hogy én a gyerekműsorokat egyedül csinálom, ők pedig a gyerekműsorokat hármasban, nélkülem. Ezt nekik is meg kellett tanulni, mert Péter volt, aki a gyerekműsorokat vezényelte, de miután ő kiszállt, Dani ezt átvállalta. Megbeszéltük, hogy minden mást együtt csinálunk, s ez így van azóta, fényesen bevált, és nagyon kiteljesítette az életemet.

Egyeztetésben a másik nagy segítség a Google-naptár. Mindenki mindenki elfoglaltságát ismeri általa, s ahhoz lehet igazítani a többi programot. Az alapmegállapodás, hogy ami fekszik, nyugszik, azaz ami be van írva a naptárba, az fix. Persze lehet ezt rugalmasan kezelni, s megbeszélni, ha valamit ide-oda tologatni kell és lehet.

Gryllus Vilmos a Pannónia Stúdióban, 2020 (© fotó: Török Máté)


T. M.: – Azt mondtad, hogy az életed kiteljesedett ezzel a felállással, de az egészségi állapotod olykor belerontott ebbe a nyugalmi állapotba.

G. V.: – Igen, de hál’ Istennek eddig mindből kijöttem. Hatvan éves koromig nem nagyon volt semmi bajom. Utána volt egy hasi műtétem, később egy epekővel is szembe kellett néznem, de a legizgalmasabb helyzet egy rosszindulatú daganat volt a pajzsmirigyemben. Nem szellőztettem én ezt különösképpen, nem mintha titok lenne, csak minek? Most már azt gondolom, hogy ezen is túl vagyok, hiszen több mint öt éve történt.


T. M.: – Ennek a műtétnek az egyik kimenetele lehetett volna, hogy utána nem fogsz tudni énekelni. Ezt hogy élted meg?

G. V.: – Szerencsére nagyon korán és időben felfedezték a daganatot, de valóban előfordulhatott volna, hogy teljesen elvesztem a hangomat. A sebész a műtét előtt mondta, hogy nagyon fog vigyázni, de prioritása van annak, hogy kivegye, amit ki kell. Szerencsére a hangszálam megmaradt, de a műtét után csak egy oktávot tudtam kiénekelni. Ekkor jött újra a hangképzés és az énektanár. Egy operaénekestől kaptam tanácsokat, aminek a segítségével vissza tudtam hozni a hangok egy jó részét. Fölül talán veszítettem egy-két hangot, lent viszont mintha egy kicsit nyertem volna, így elmondható, hogy az egész csúszott lefelé egy tercet.

Érdekes módon épp az az oktáv maradt meg, amit a gyerekkoncerteken használok, így egy fél évvel a műtét után már gyerekkoncertet tudtam tartani. Kaláka-koncerten pedig megváltoztattam a szólamokat úgy, hogy mindent belevittem ebbe az egy oktávba. Ha ez nem működött, akkor jött Major Gabi a színpadra, aki a mi Jolly Jokerünk. Magas hangja van, jól ismeri a Kaláka-repertoárt, jól gitározik, és mindenben lehet rá számítani, ha szükséges.

Szépen lassan sikerült visszakapaszkodnom, mindenki türelmes volt, s nekem ez nagy segítség volt ahhoz, hogy küzdjek és visszahozzam, amit lehet.


T. M.: – Az 1995-ben megjelent Csigahéj című, általad családi lemeznek hívott szólóalbumod, öt szóló gyereklemez és a Kiss Anna megzenésített verseit tartalmazó lemezed után most egy felnőtteknek szánt koronggal jelentkeztél, amin csak saját szerzeményeid szerepelnek (Lassan, tünődve). Hogyan gyűlt össze ez a zenei anyag?

G. V.: – Az ember egy idő után elgondolkozik azon, hogy írjon-e még dalokat, vagy se. A Kalákával számtalan felvételt készítettünk. Könnyen lehet, hogy többet már nem is fogunk csinálni, hiszen több mint ezer dalunk van. A csapatban nincsen most benne az, hogy újakat kéne írni.

A magam részéről azt gondolom, hogy nincs sok értelme csak a fióknak írni dalokat, de ennek ellenére az elmúlt években is mindig születtek olyanok, amiket a Kalákával nem hiszem, hogy játszani fogunk, mert elég egyszemélyesek. Ebből összegyűlt annyi, hogy elővettem őket, kiraktam az asztalra, s egy nagyon érdekes ív állt össze belőlük. Elindul a transzcendens világból, amit egy még meg nem született gyermek, édesanyjához szóló üzenete képvisel, és megérkezik egy szintén transzcendens vershez, Weöres Sándor Öröklétéhez, ami pedig már egy visszatekintés, illetve egy felülemelkedés az emberi életen. A kettő között pedig van az emberi élet, a fiatalság, a szakma, az érett felnőttkor, a versírás, a szerelem, a társas kapcsolat és a halál. Amikor észrevettem, hogy a versek ezt az ívet rajzolják ki, azt gondoltam, hogy meg kéne csinálni ezt a lemezt.


T. M.: – Ez is saját kiadásban jelent meg. Hogyan működik nálad a lemezkiadás?

G. V.: – Én mindig saját költségen adtam ki a lemezeimet. Nem pályáztam, nem kértem támogatást hozzájuk, nem reklámoztam semmit. Ez nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen így alakult. A Kaláka menedzsmentet csinálta és csinálja a Dani, a gyerekműsorokat, amíg a Péterrel voltam, ő csinálta, amióta egyedül vagyok, nem csinálja senki. A mai napig csak úgy megyek fellépni, ha felhívnak telefonon, vagy írnak egy levelet, és ez elég jól kitölti az életemet. Nem vágyom ennél többre.


T. M.: – A legtöbb dolgot, szólamot, hangszert egyedül játszottál fel, de azért volt néhány közreműködő is.

G. V.: – Igen, bár valóban nem voltak sokan. Ferenczi Gyuri és Dani játszik néhány dalban. Eredetileg szerettem volna, hogy Sárközy Gergő is játsszon néhány dalban, s kinyissa azokat úgy, ahogy csak ő tudja kinyitni, de végül már nem vállalta ezt a feladatot.


T. M.: – Ferenczi Gyuritól hallottam, hogy rábeszélt, játsszál néha Telecasteren. Mennyire érzed magadénak azt a hangzást, amit ez a hangszer képvisel? Hogyan jött az ötlet?

G.V.: – Abszolút jól esik, bár nem ment át a mindennapos gyakorlatomba. Ezen az új lemezen is van egy dal, amiben azon játszom. Az alapötlet akkor született meg Gyuriban, amikor megkeresett, hogy szeretné játszani a Kiss Anna-megzenésítéseimet velem és a Rackákkal együtt. Azt is hozzátette, hogy milyen jó lenne, ha Telecasteren játszanám őket, mégpedig azért, mert őt azokra az időkre emlékeztetné, amikor megjelent az elektromos gitár, s a klasszikus gitáron nevelkedett előadók a saját játékmódjukat ültették át az elekromos gitárra. Ez a műsor meg is született, majd együtt kijutottunk vele Nashville-be, ami szintén Gyuri ötlete volt, s egy ottani stúdióban rögzítettük a közösen hangszerelt dalokat. Eljött oda Dani is, s végül egy dupla lemezzel tértünk haza, ahol az egyik lemezen a magam és Dani dalai, a másikon a Gyuriék dalai szólnak (Szerk: 69). Hogy ez megtörtént, megint csak egy ajándék az élettől.


T. M.: – Szerinted műfaj a verséneklés? G. V.: – Attól függ, hogy ki csinálja. Nevezzük műfajnak, mert stílusnak nem nevezhető semmiképpen. Ha a vers a központ, és a versnek keresed a zenéjét, az talán műfaj.


T. M.: – Versmegzenésítés vagy verséneklés? Mi a különbség szerinted?

G. V.: – Ha például Schubert egy vershez komponált zenét, akkor verset zenésített meg, amit más énekelt el. Ez egyértelmű. Amit én csinálok, az más, hiszen azért írok egy dalt egy versre, hogy én magam elénekeljem. Sokáig azt mondtuk, hogy a Kaláka „versmegzenésít”, de aztán Sebő Feri nyomán, aki verséneklésnek hívta ezt, hajlottunk arra, hogy mi is inkább azt mondjuk, hogy énekeljük a verseket, és nem megzenésítjük. Tehát nem a versmegzenésítés a műfaj igazából, hanem a verséneklés.


T. M.: – Fontosnak érzed, hogy legyen verséneklő utánpótlás, vagy inkább azt gondolod, hogy mindig lesz, aki önmagát keresve ebben a műfajban lel otthonra? G. V.: – Az utóbbi. Ez egy jó megfogalmazás. Nekem sosem volt célom, hogy utánpótlást neveljek ki azért, hogy fennmaradjon a verséneklés. Ha valaki ezt hallja, és szeretné csinálni, akkor csinálja, ha valaki kérdezni akar valamit, akkor szívesen válaszolok. Az biztos, hogy itt a szövegnek van prioritása.

Gryllus Vilmos, 2022 (© fotó: Török Máté)


T. M.: – Minek érzed magad?

G. V.: – Soha nem szoktam azt mondani magamról, hogy zeneszerző vagyok, bár írtam zenét, és azt sem szoktam mondani, hogy költő vagyok. Ha valamit mondani kell, akkor zenész vagyok. Nagyon sok mindent nem tudok, amit egy zeneszerzőnek tudnia kell, és nem tudok olyan verseket írni, amilyeneket egy költő tud. Nagyon speciális és meghatározott dolgokat csinálok, akár a szövegírás, akár a zeneszerzés területén. Az vagyok, aki kiáll a színpadra és valamit előad, amivel meghat, megnevettet, katarzist okoz, átad valamit a világból, amit ő érez, és amit megéreztet azokkal, akik ott vannak. Talán ez a lényege annak, amit csinálok.


T. M.: – Köszönöm az őszinteséget és a beszélgetést!


(A beszélgetés ideje: 2022. október 10. / helye: Budapest / Köszönöm a szöveg lektorálását Gryllus Vilmosnak és Csörsz Rumen Istvánnak!)


176 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


bottom of page