„Ahhoz, hogy az ember mindig ugyanolyan maradjon, egyfolytában változnia kell.”
Gryllus Dániel, 2020 (fotó: Török Máté)
Ha verséneklésről kérdezel meg valakit, akkor a Kaláka neve biztosan az első helyen áll. Ötven év, többezer megénekelt vers. Ebben a sorozatban a Kaláka minden tagjával szeretnék beszélgetni. Elsőként Gryllus Dánielhez mentem, akit a verséneklés „keresztapjának” is mondhatnánk. Az elmúlt évtizedek verséneklői, énekmondói biztosan kapcsolatba kerültek vele, pedig sose tanított a szó intézményi értelmében. A Kaláka munkássága és munkabírása példa az utódok számára és a Gryllus Dániel vezette Gryllus Kiadó a műfaj legmeghatározóbb zenei kiadója lett.
Török Máté: - Arra kérlek Dani, hogy mesélj kicsit a kezdetekről. Arról, hogy az 1960-as évek végén hogyan kezdődött el, hogyan kezdődhetett el az a verséneklő műfaj, amit ma a legtöbben annak hívnak?
Gryllus Dániel: - Tulajdonképpen nagyon meghatározóak a kezdetek. A Kalákánál az origó a Lorántffy Zsuzsanna Ének-zenei Általános Iskola volt, amit a Kodályi elképzelések szerint alakítottak ki 1954-ben. Ez volt az első ilyen ének-zenei iskola Magyarországon. Én a második évfolyamba jártam, Mikó Pista és Radványi Balázs eggyel, Vili (szerk.: Gryllus Vilmos, Gryllus Dániel öccse) kettővel, Becze Gábor meg néggyel járt alattam. Szóval mi anyanyelvként szívtuk magunkba az éneket. Persze ettől még nem kellett volna verseket énekelnünk, de a közös zenei anyanyelvet mindenesetre ez a fajta nyitottság adta. Konkrétan a versek éneklését ebben a formában Mikó Pista már a gimnáziumban elkezdte, s ő is és Sebő Feri is elindultak verséneklőként '67-ben vagy '68-ban a Ki Mit Tud?-on, de azt mondták nekik akkor, hogy ilyen kategóriában nem lehet, mert nincs. Eleinte mi csak a jó oldalát éreztük annak, hogy se a zenei se az irodalmi kategóriákba nem férünk bele, mint verséneklők, mert a rádióban nagyon hamar elkezdtek minket foglalkoztatni mind a zenei , mind pedig az irodalmi osztályon. Sőt az ifjúsági- és egyéb osztályok is hívtak bennünket többször. Szóval amikor azt mondjuk, hogy nem kategorizálható a verséneklő stílus, az azt jelenti, hogy mindenhol tulajdonképpen helye lehet. Legalábbis a kezdetekben ez tényleg így volt.
Egymás után alakultak együttesek, akiknek egyik bemutatkozó fóruma volt a Tolcsvay-klub a Bem rakparton (szerk.: Bem6; Bem rockpart; Budavári Művelődési Ház). Innen jött az ötlet, hogy csináljunk egyet mi is. Ekkor szóltam Pistának (szerk: Mikó István), s elkezdtünk együtt muzsikálni. Emlékszem, hogy az első koncerten volt már Csokonai, Petőfi, Radnóti és Arany János megzenésítés és egy népdal is. A Kaláka első felállása: Mikó Pista, Vili öcsém, Veress Panka és én, így voltunk négyen. Mindjárt az első jelenlétünkről írt a Népszabadság, aztán hamar az Egyetemi Színpadra kerültünk, ahol Ejhaj, lányok, a Húsvét múlik - Reneszánsz show néven több teltházas koncertet adtunk Márai Enikővel közösen. Akkoriban még Magyarországon több hasonló vers játszóhely volt. Ott volt például az Irodalmi Színpad, amit később átkereszteltek Radnóti Miklós Színpadnak, majd abból lett a Radnóti Színház. Sajnos aztán megszűntek az ilyen helyek.
Fodor Tamás rendezte a már említett reneszánsz showt az Egyetemi Színpadon, és ő volt, aki beajánlott minket egy Váci Mihály estre Kőváry Katalinnak… (szerk.: Kőváry Katalin rendező, dramaturg, Gryllus Dániel felesége). Így kerültünk közel a színházhoz, ami innentől kezdve része lett az életünknek. Több színházi produkcióba működtünk közre a Radnóti Színházban, a Thália Színházban, a Játékszínben. Ez a színpadi jelenlét nagyon sokat adott nekünk, hiszen egyrészt meg kellett tanulnunk, hogyan kell helyesen prozódiában gondolkodni, s nemcsak a szavak prozódiájában, hanem a mondatok lüktetésében is. Például megtanultuk, hogy sose a jelzett szó, hanem mindig a jelző a hangsúlyos. És azt is, hogyha egy mód van rá, akkor a névelő általában hangsúlytalan legyen, s fontos, hogy azt tegyük le. Ha tudjuk, hogy hol van a mondatnak a hangsúlya, akkor azt a zenei ívbe is bele tudjuk rajzolni.
T.M.: - Ezt valakitől megtanultátok, vagy ezt ti dolgoztátok ki?
G.D.: - Ez a Katával való együttműködésben alakult ki. Ő Nádasdy Kálmán növendék volt a Színművészetin, aki pedig Kodály növendék volt korábban. Az általános iskolában mi is a Kodályi elveket tanultuk. A Kodályi életműben pedig érezhető, hogy neki nagyon fontos volt az, hogy a műveit jó magyar prozódiával énekeljék.
A színpadi jelenlét is nagyon fontos, s a színházban ezt is megtanultuk. Több olyan koncertre emlékszem, amikor szinte le volt kottázva, hogy ki hol ül, mikor adja át a hangszerét, hogyan, s mikor. Ki, hogyan mozogjon ahhoz, hogy ne legyen zavaró a nézőknek. Ma már ezt nem kell a legtöbb esetben leírnunk, ösztönössé vált. Egyébként érdekes az is, hogy Sebő Feri is nagyon sokat dolgozott színházban. Többen végigmentünk az élet ezen iskoláján valahogy.
T.M.: - Említetted Kodály Zoltánt, aki kórusműveiben több esetben verset zenésített meg. Mégis érezzük, hogy az általatok elindított énekelt vers más műfaj, s az emberek többsége a verséneklést hozzátok köti, hasonlítja, vagy olyanokhoz, akik a ti ösvényeiteken indultak el. Szerinted miért van ez így?
G.D.: - Kányádi Sándor bácsi azt írta, hogy mi visszahelyeztük homéroszi jogaiba a költészetet, amit Gutenberg a könyvekbe zárt. A dal, a vers az egy idős és több ezer éves. Az ókori görög kórusokat is énekelték, nem mondták, mint mostanában.
Gryllus Dániel és Gryllus Vilmos, 2020 (fotó: Török Máté)
T.M.: - Akkor a verséneklés„legtársabb” műfajának a színházat mondanád?
G.D.: - Nem. Pont az érezhető, hogy ez a műfaj színháznak koncert, koncertnek színház, népinek városi, városinak népi, zenének költészet, költészetnek zene, könnyűnek nehéz, komolynak könnyű. Mindenben kicsit benne van! Mint ahogy én szoktam mondani, ez műfaj, s nem stílus.
Nagy dicséret a műfajt tekintve az, ha valaki egy új dal bemutatása után azt mondja, hogy de jó volt az új vers. Batta tanár úrtól tudom, hogy Goethe pedig azért utálta Schubertet, mert mindig szétdanolta a verseit. Oda-vissza játék ez. Steinbach püspök (szerk.: Steinbach József jelenleg a Magyarországi Református Egyház Dunántúli Református Egyházkerületének püspöke) azt írta rólunk, hogy ő azt szereti a Kalákában, hogyha általunk születik egy dal, akkor a vers is megmarad annak, ami volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem attraktív maga a zene. De ha mi nem a verset, a költői gondolatot nyújtjuk át, akkor a dalaink nem biztos, hogy ugyanolyan hatásúak lennének. Külön érdekesség, hogy még a nem magyar anyanyelvű közönség körében is működnek ezek a nóták. Ezeken a külföldi koncerteken egy-két szóban el lehet mondani, hogy miről szól a vers és sokszor ennyi elég is ahhoz, hogy belehelyezkedjenek a magyarul nem értők a dalba.
T.M.: - És akkor miért nem alakulhatott ki ez elfogadott műfajként az évtizedek alatt?
G.D.: - Nem tudom. Egyébként én nem mondanám azt teljesen, hogy nem lett elfogadott műfaj.A franciáknál és a németeknél is jelen van az énekelt vers. Ott vannak a trubadúrok, itthon a régi nagy énekmondók és utódaik. Mióta az ember van, azóta a vers is valahogy jelen van.
T.M.: - Régen a vers és a zene harmonikusan együtt működött, ma sok esetben különválik a kettő. Ti fölvettétek a gitárt, nagybőgőt, citerát, furulyát, a népi hangszereket, s bevittétek énekelve a verset a színházba. Kihoztátok a templomból a zsoltárokat, elhoztátok a várfal mellől az énekmondók és a régi zenészek dalait. Ezekből a különböző elemekből gyúrtatok egy sokak számára befogadható műfajt.
G.D.: - Igen, a vers egy idő után különvált a daltól, s önálló életet kezdett élni és megváltozott az egésznek a közege. Mert valaha a költészetnek a közege maga a dal volt. Régen nem is olvastak magukban az emberek, hanem csak hangosan. Én ma is sokszor hangosan olvasok verset, mert akkor érzem meg a testét, akkor, ha a szavak tempójában mondom el. És ha megvan a vers teste, akkor tulajdonképpen abból vissza lehet vezetni a vers dallamát. Nagyon sok költőnek megy egy dallam a fejében, amikor verset ír. Ismét Kányádi Sándort idézném, aki azt írta rólunk, hogy mi kimuzsikáljuk a versből a benne lévő eredeti dallamot. Tehát valójában ez a legfőbb szándék még akkor is, hogyha ez nem mindig tudatos.
Amerre asszociál a vers nyelve, amerre asszociál a költői forma, arra asszociálhat a zene is. Például mondjuk a Kuplé a vörös villamosról (szerk: Kányádi Sándor költemény) nem egy kuplé, mégis utalunk rá zeneileg, vagy a Dél Keresztje alatt (szerk: Kányádi Sándor költemény) kicsit latinos, hiszen Dél-Amerikában látható a címadó csillagkép. (Ahogy a déli féltekén az éjszakai égbolton) Ez mind tulajdonképpen arra való, hogy valahogy a verset, megint Kányádi Sándor szavaival élve, egy elegáns zenei tálcán átnyújtsuk a közönségnek. A jó nóták ilyenek. A jó versekbe pedig mindig bele tudunk csimpaszkodni, mindig találunk bennük valami újat, valami mást, amit addig nem.
Gryllus Dániel a Gryllus Kiadó irodájában, 2020 (fotó: Török Máté)
T.M.: - Rengetegen énekelnek most már verset különböző zenei stílusokban. Te mit nevezel verséneklésnek? Szerinted hol van a vers és a dalszöveg közötti határ?
G.D.: - Én nem hiszem, hogy merev határt lehetne szabni. Van jó dalszöveg is és rossz vers is. Mostanában többször előfordul az is Lackfi Janival, hogy én küldöm el előre a dalt, s ő küldi vissza rá a szöveget. A dallam egy ihlető forrás a költők számára is. Ugyanakkor a legtöbb esetben nekünk a verset kell szolgálni és vissza kell helyezni azt az ősi formájába. Weöres Sándor mondta annak idején, hogy a művészetnek az a nagy baja, hogy részekre szakadt. A művészeteknek egy magja van! Színtisztán a verséneklő műfajt sem tudnám úgy meghatározni, hogy abban ne legyen benne mozdulat, zenei attraktív megnyilvánulás, hanem csak szigorúan a vers.
T.M.: - Mik azok a határpontok a Kaláka életében, vagy a te életedben, amit szakmailag, művészileg nagyon fontosnak éltél meg?
G.D.: - Egy állandó hullámzást érzek inkább, mint határpontokat. Ez abból is ered, hogy én egy nagyon nehezen váltó ember vagyok. Például semmit setudok kidobni. A műsorkínálatunkban is ott van minden régi műsorunk, nem zárunk le korszakokat, csak újakat nyitunk. Állandóan előkerülnek a régi dalokból is a koncerteken. De szoktam idézni azt a szerzetest, akivel Kínában találkoztam, hogy ahhoz, hogy az ember mindig ugyanolyan maradjon, egyfolytában változnia kell. Mi is egyfolytában változtunk. Csak ennek nincsenek úgynevezett határpontjai, vagy mérföldkövei. Amikor rajzfilmzenéket lehetett csinálni, akkor az olvadt bele a Kaláka életébe, s megszületett több, mint száz népmeséhez muzsika, 1980-ban jött az ötlet és a lehetőség, hogy csináljuk folkfesztivált, majd jött a kiadó, ami újabb ötleteket és célokat fogalmazott meg. És ugyanígy vannak mindig új és új dolgok még manapság is.
Persze a kiadó működésében és a technikában rengeteg minden változott az idők alatt. Ma például, a pályázatok és az elektronika száguldva fejlődő világában Veronika (Marosi Veronika, a Gryllus Kiadó Mindenese) munkája nélkülözhetetlen.
Gryllus Dániel a Magyar népmesék zenedobozzal, ami ekkor érkezett meg hozzá, 2020
(fotó: Török Máté)
T.M.: - Érzel olyan időszakot a Kaláka 50 évében, ami nagyon nehéz volt?
G.D.: - Nem, tulajdonképpen nem. De azt nagyon sajnálom, hogy az indulásunk elején a Mikó Pistával, aztán az azt követő másfél évben Dabasival (szerk.: Dabasi Péter, később a Kolinda alapító tagja), ami talán a legprogresszívebb időszakunk volt, nem nagyon tudtuk megörökíteni a megszületett dalokat.
T.M.: - Van olyan vers így a sok száz között, ami valamiért fontosabb a többinél?
G.D.: - Nagyon sok van. Most az utóbbi időben talán a legfontosabb Weöres Sándor Fű, fa, füst című verse, amit már kétszer is lemezre vettünk. És most megint nagyon fontos nekem a Pál apostol - dalok Pál levelei szerint. Egész misztikus volt a legutóbbi karanténkoncert ebből a műsorból, ahol én csak felvételről szóltam, amit itthon egy telefonnal vettem fel, s arra élőben muzsikáltak rá a többiek, Szirtes Edina Mókus, Ferenczi Gyuri és a Rackák a győri templomban. Úgy voltam ott, mint Pál apostol, aki ott is van mindig, meg nem is.
Gryllus Dániel, 2020 (fotó: Török Máté)
T.M.: - Foglalkozol az elmúlással?
G.D.: - Hát ebben az évben kicsit kötelező is. Hálát adok érte a fennvalónak, hogy az ötvenes évünk (szerk.: 2019-ben ünnepelte a Kaláka fennállásának 50. évfordulóját) tavaly volt és nem az idén. Ritkaság volt az életünkben. De igazából nem foglalkoztat az elmúlás. A versekben meg tudom élni. És még vannak terveim. A Pál apostolnak egy öregkori párját szeretném megírni, ami a János jelenései lehetnének, amit ő 80 évesen írt.
T.M.: - Mit gondolsz arról, mi lesz a Kaláka életművével vagy a szóló dalaiddal ötven év múlva?
G.D.: - Nem tudom, hogy a Kalákából mi marad meg. Nagyon valószínű, hogy a gyerekdalokból, főleg a Vili gyerekdalaiból egy-kettő fennmarad, és biztos, hogy a Zsoltáraimból is egy-kettő meg fog maradni, mert számtalan énekeskönyvbe kinyomtatták már őket. Kányádi Sándor bácsi mindig azt mondta, hogy majd 50 évvel a halálom után derül ki, hogy tényleg költő voltam-e, amikor majd a ti unokáitok tudja és szavalja a verseimet. Akkor derül majd ki valójában, hogy tényleg az vagyok-e, akinek én is hiszem magamat. Ezt gondolom én is.
Gryllus Dániel, 2020 (fotó: Török Máté)
T.M.: - Köszönöm a beszélgetést! Külön öröm ebben a furcsa 2020-as esztendőben, hogy két dalt is felvehettünk veletek közösen A remeték fohásza című lemezre. Kívánom, hogy még sokáig hallgathassunk Titeket muzsikálni!
(A beszélgetés ideje: 2020. július 17. / helye: Budapest, Gryllus Kiadó / Köszönöm a szöveg lektorálását Gryllus Dánielnek!)
#Verséneklő #Kaláka #GryllusDániel #beszélgetés #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté