Erdal Şalikoğlu
- matetorok
- febr. 11.
- 10 perc olvasás
„Az énekmondó nem zenét szerez, hanem egyszerűen megénekli a szöveget úgy, ahogy az jön.”
Erdal Şalikoğlu, 2025 (© fotó: Török Máté)
Török énekmondó, műfordító, aki évtizedek óta kutatja a török és magyar kapcsolatokat, zenei párhuzamokat. Isztambulban él, eredeti szakmájában és hivatásában ma is aktív fizikoterapeuta és rehabilitációs szakorvos. 2011-ben alapította meg az Isztambuli Magyar Kulturális és Baráti Társaságot, 2012-ben megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést, 2015-ben tiszteletbeli magyarnak választotta őt a Panoráma Világklub, 2016-ban pedig tiszteletbeli székelynek a Székely Társaság. A Pro Cultura Hungarica díjat 2020-ban, Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést pedig 2024-ben kapta a magyar kultúra iránti elkötelezettsége, a magyar–török kapcsolatok sokoldalú ápolása és fejlesztése érdekében végzett munkássága elismeréseként. 2013-ban török nyelvre fordította Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét, majd ezt számos más könyv követte.
Török Máté: – A grúz határ mellett, Artvinban, egy paraszti családba születtél. Édesapád török nyelvtanár volt. Milyen volt a gyerekkorod?
Erdal Şalikoğlu: – Igen, Artvin tartomány Şavşat nevű kisvárosának egyik előfalujában születtem, ahol hatéves koromig éltem, majd beköltöztünk a kisvárosba édesapám tanári munkája miatt. Pár évvel később, tizenegy éves koromban, 1966-ban Isztambulba költöztünk. Ez többek között azért is volt, hogy nekem és két bátyámnak jobb iskolát találjanak a szüleink. Azóta főleg Isztambulban élek.
Erdal Şalikoğlu szülőhelye (Erdal Şalikoğlu archívum)
T. M.: – A zene iránti szereteted és a zene tanulása már az isztambuli évek előtt is elkezdődött?
E. Ş.: – Nem tanultam akkor még zenélni, bár a muzsika és a néptánc állandóan jelen volt az életünkben. Saját furulyát is faragtam vadrózsafából, amin népdalokat próbáltam játszani. Ünnepeken, jeles alkalmakon vagy csak amikor lehetett, együtt táncolt és énekelt a falu népe, akárcsak a magyar falvakban korábban.
T. M.: – Mikor találkoztál a bağlamával, ami ma a fő hangszered, énekeid kísérője?
E. Ş.: – Tizenhat évesen kaptam az első bağlamámat a líceumban, gimnáziumban, ahol Isztambulban tanultam, de magát a hangszert már gyerekként is ismertem. Azon a vidéken, ahol cseperedtem, ismert és élő volt az ásik [török helyesírással: âşık] hagyomány, az ásikok, énekmondók szereplése és énekei, akik gyakran kísérték magukat bağlamával. A Dél-Kaukázus területe, Északkelet- Anatólia és a nyugat-azerbajdzsáni terület nagyon gazdagon őrzi az ásik hagyományt.
T. M.: – Kérlek, mesélj erről a hagyományról, mikortól működnek ásikok, énekmondók Törökországban?
E. Ş.: – Azt tudjuk, hogy a 11–12. századtól Ázsiában, de főleg Anatóliában élnek és működnek az ásikok. A szó jelentése magyarul: szerető. Ha valaki ezt a hivatást választja, attól kezdve a nevében is szerepel névként az Âşık szó, mint például Âşık Veysel, Âşık Sıtkı, Âşık Veli.
Hasonlóan, mint a magyar énekmondók, ők is költői képekben fogalmaznak meg társadalomkritikát, mesélnek el történeteket, játszanak szerelmi dalokat, énekelnek verseket, sokszor azokat is maguk írják. A fő, önmagukat kísérő hangszerük a bağlama, egyszerű nevén a saz, a török hosszúnyakú lant.
Az ásik hagyományt tápláló egyik forrás Yunus Emre, 13. században élt török költő, a szúfi miszticizmus kiemelkedő alakja, aki máig nagy hatástgyakorol a török irodalomra. Már az ő verseiben is található olyan szöveg, amiben említésre kerül, hogy kopuzon (kobzon) játszik. Ez nem azt bizonyítja, hogy ő valóban zenélt, hanem azt, hogy a versek zenei kísérete fontos lehet az üzenet évszázadokon át tartó közvetítéséhez, megmaradásához. Számos olyan dolgot is fogalmazott meg, amit szó szerint nem volt szabad leírni. A Szeldzsuk Birodalom ellen megfogalmazott költői képei a mai napig üzenetet hordoznak.
T. M.: – Ma is élnek ásikok, akik járják az országot, s viszik a régi és új énekeket faluról falura?
E. Ş.: – Igen, amennyire tudom, ma több, mint tíz olyan ásik él és játszik, aki tartja ezt a hagyományt Anatóliában. Ráadásul a mai napig vannak ásikversenyek (ásikünnepek), ahol meg is mérettetik magukat, leginkább helyben való rögtönzéssel.
T. M.: – Hogyan tanultad a dalokat? Volt valami módszered, voltak tanáraid?
E. Ş.: – Amikor tizenhat évesen megkaptam az első hangszeremet, a gyerekkoromban hallott ásik-énekek jutottak eszembe először. Emlékszem, több hónapig csak egyetlen egy dalt próbáltam lejátszani, amíg a családom türelme hagyta (Szerk.: nevet). Persze utána egyre többet sikerült megtanulnom autodidakta módon. Így kezdődött az ásik életem.
T. M.: – Ennek ellenére mégsem zenei pályára mentél, hanem beiratkoztál a Boszporusz Egyetem (Boğaziçi Üniversitesi) műszaki karára mérnök szakra Isztambulban.
E. Ş.: – Igen, bár csak egy évet végeztem el, mert nem éreztem azt, hogy valóban mérnök szeretnék lenni. Mivel korábban a felvételim nagyon jól sikerült, átiratkozhattam az orvosi karra. Ott pedig a szakmai tárgyak mellett bekerültem egy olyan klubba, szemináriumba, ahol a török népzenét, néptáncot tanultuk, kutattuk. Ez volt az egyetem folklórklubja (BUFK), ami igazából egy iskola volt az iskolában. 10-11 régió táncát, zenéjét tanultam, táncoltam, később tanítottam is ebben a közösségben.
Itt ismerkedtem meg komolyabban a bektasi renddel és az alevi-bektasi tánccal (Szamah), rituálékkal is, aminek a klubon belüli vezetője, zakirja, énekmondója is voltam évekig. Addigra már elég jól játszottam bağlamán.
Erdal Şalikoğlu, Isztambul, 2025 (© fotó: Török Máté)
T. M.: – Hogy képzeljünk el egy ilyen rituálét, táncot, előadást? Kik a bektasik?
E.Ş.: - A bektasik egy iszlám szúfi misztikus rend, amely a 13. századi Anatóliában keletkezett. Az aleviták (vagy alevik) egy sajátos iszlám vallási és kulturális közösség, amely elsősorban Törökországban él. Vallásuk az iszlámi szúfizmus, mely az iszlám, ősi, ázsiai tengri hit és az Anatólia környéki korai kereszténység által befolyásolt irányzata. Mind a bektasik, mind az aleviták nagy tiszteletben tartják Ali ibn Abi Tálibot, Mohamed próféta unokatestvérét és apósát, akit az iszlám egyik legfontosabb alakjának tartanak. Mindketten a síita iszlám perifériáján mozognak, hangsúlyt fektetnek az Istennel való személyes kapcsolatra és a belső útra, nem pedig a merev rituálékra, miközben közös ünnepeket is tartanak, és közös költőket ismernek el. Yunus Emre költő ennek az irányzatnak, Főforrásnak hívható, kiemelkedő gondolkodója volt, s az ásikok is ezeket a tanokat vallják magukénak. A bektasik közé tartozott a Budán eltemetett Gül Baba dervis is, aki egy időben a bektasi rend vezetője volt. Az alevi-bektasi táncot, mozgást az énekmondó (zakir) szövege vezeti, s az ebben résztvevők a tánc és zene segítségével imádkoznak.
T. M.: – Az orvosi kar elvégzése után orvosként praktizáltál?
E. Ş.: – 1983-ban végeztem az egyetemen, s még abban az évben megnősültem. Elköltöztünk Közép-Anatólia egy kis falujába, ahol két évet dolgoztam orvosként, majd elvittek katonának másfél évre. Megszületett a lányunk, leszereltem, majd visszaköltöztünk Isztambulba, ahol orvosként helyezkedtem el. 1991-ben kerültem Magyarországra, ahol az ORFI-ban vettem részt egy kétéves orvosi továbbképzésen (Szerk.: Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet) Gömör Béla professzor vezetésével. Amikor feleségem meglátogatott Budapesten, megfogant második gyermekünk, így mondhatjuk, hogy a fiunk félig magyar is (nevet).
T. M.: - Budapesten is zenéltél? Hogy találkoztál Kobzos Kiss Tamással?
E. Ş.: – Nem vittem hangszert magammal Budapestre, mert nem gondoltam, hogy kelleni fog. 1991 májusában történt, hogy egy török orvos barátommal közösen elhívott Szőllősy Gábor az Óbudai Népzenei Iskola tanévzáró koncertjére a Nagyszombat utcába. Itt és ekkor ismertem meg Kobzos Kiss Tamást, és ezzel új fejezet kezdődött az életemben…
T. M.: – Ezt hogy érted?
E. Ş.: – Ekkor kezdtem el megismerni a magyarságot, a régi magyar kultúrát, népzenét, táncokat, a közös török–magyar múlt magyar oldalát. Akkor tanultam meg, hogy majdnem mindennek két arca, két oldala van. Barátságokat kötöttem, megszerettem a magyarokat, megtanultam magyarul.
T. M.: – Nem sokkal ezután már bağlamán is lehetett tanulni ebben az iskolában. Ez hogy történt?
E. Ş.: – Tamás említette, miután megismerkedtünk, hogy neki van egy bağlamája, de nemigen tud rajta játszani, s eddig senki sem volt, aki értett ehhez a hangszerhez. Ekkor ajánlottam fel a segítségemet, s megmutattam, hogyan kezdjen neki.
Miután a családom Isztambulban élt a Magyarországon tartózkodásom ideje alatt, havonta egyszer hazamentem, legtöbbször busszal. A Tamással való találkozásom utáni utam során négy hangszerrel tértem vissza Budapestre, melyeket odaajándékoztam az iskolának, hátha más is tanulna rajta játszani. Így lettem egy rövid időre az Óbudai Népzenei Iskola oktatója. Az első tanítványaim Sudár Balázs, Szilágyi Dániel és Kobzos Kiss Tamás voltak. Mindenki motivált volt, így gyorsan haladtunk a tanulással.
T. M.: – A barátságotokat Tamással a legtöbben ismerjük, aki ma Magyarországon énekmondással, versénekléssel foglalkozunk. Hogy alakult ki a közös repertoár, hogyan alakultak a közös fellépések?
E. Ş.: – Tamás mellett nagyon jó sorom volt. Mindenhova elvitt magával, ahova fellépni ment. Így jutottam el többek között a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra, a Szárnyas Sárkány Fesztiválra, vagy hozzátok a Regejáró Misztrál fesztiválra is. Hálás vagyok érte!
Az első közös, nyilvános szereplésünk a Magyar–Török Baráti Társaság egyik fogadásán volt 1991-ben. Mivel azt az évet az UNESCO Nemzetközi Yunus Emre Évnek nyílvánította (később 2021-et is), több közös program is ápolta a két nép kapcsolatát. Erre az alkalomra fordítottuk le és játszottuk el két nyelven Yunus Emre egyik költeményét, a Csak te kellesz, csak te nékem címűt. Ezután született az ötlet, hogy készítsünk több hasonló feldolgozást. A második Âşık Veysel Régtől fogva úton vagyok című éneke volt.
T. M.: – A zene, a muzsikálás, az énekmondás más minőségben vált az életed részévé a Tamással való találkozás után?
E. Ş.: – Igen, azóta sokkal hangsúlyosabban van jelen a zene az életemben, a lelkemben, a szívemben. Másként gondolkodom róla szellemi, filozófiai értelemben is. A magyar nyelvvel való megismerkedésemben is nagy szerepe volt annak, hogy eredeti nyelven szerettem volna olvasni a verseket. A versfordítások nem minden esetben azt adják, amit az eredeti szöveg.
Erdal Şalikoğlu és Kobzos Kiss Tamás (Erdal Şalikoğlu archívumából)
T. M.: – Gondviselésszerű a találkozásotok Tamással. Te mit gondolsz erről?
E. Ş.: – Ha erre a találkozásra gondolok, azt hiszem, van Isten. Szent dolog volt ez! Nagyon fontos állomása az életemnek, és azt hiszem fontos és hasznos volt másoknak is. Két kultúrát, két szellemet, két népet kötött össze a barátságunk, és közelített egymás felé embereket, ami a mai napig hat.
T. M.: – Kobzos Kiss Tamással három közös lemezetek is megjelent.
E. Ş.: – Igen, az első 2002-ben Budapesten, Szívetekben őrizzetek címmel, amin Âşık Veysel dalait énekeljük két nyelven. Ezt követte 2007-ben a „Lásd, mit mível a szerelem”, Yunus Emre dalaival, amit Isztambulban vettünk fel, s végül 2011-ben rögzítettük, szintén Isztambulban a Balassi Bálint és Pir Sultan Abdal énekeit tartalmazó dupla korongot.
Erre, a legutóbbi lemezre került fel Balassi Bálint Ez világ sem kell már nékem című versére egy adaptációm, amit korábban már török nyelvre lefordítottak. Amikor láttam a szöveget, hamar megszületett bennem a dallam. Az ásik, az énekmondó nem zenét szerez, hanem egyszerűen megénekli a szöveget úgy, ahogy az jön. Így történt ez akkor velem is.
Miután megszületett ez a feldolgozásom, egyre inkább érdekelt Balassi élete, költészete és kapcsolata a török kultúrával. Közben Tamás hasonlóan ismerkedett a hagyományos török zenével és előadóival, így kerültek végül egy lemezre Balassi és Pir Sultan Abdal költeményei, akik a 16. században jóformán kortársak voltak.
T. M.: - Magyarként nem igazán ismert Pir Sultan Abdal neve. Néhány mondatban mit mondanál róla?
E. Ş.: – Kiemelkedő török költő volt, lázadt az akkori hatalom ellen. Hitte és hirdette alevitaként, hogy az emberiséget nem lehet megkülönböztetni vallási hovatartozástól függően vagy nemzetisége szerint, Istenben mindenki egyenlő.
T. M.: – Tamás miként gondolkodott a költészetéről és a török ásik hagyományról, miután megismerte?
E. Ş.: – Magáénak érezte. Talán ezért is mondta a halála előtti években nekem többször, hogy már bektasinak érzi magát. 2015-ben halt meg, s a végakarata az volt, hogy a temetésén Âşık Veysel három dalát játsszák le úgy, ahogy azt Tamás énekelte. Így is történt...
T. M.: – Akkor elmondható a kettőtök barátságának erejéről, hogy Tamás kicsit török lett, te pedig kicsit magyar?
E. Ş.: – Igen, lélekben egy helyre tartozunk, mindegy, hova születtünk.
T. M.: – Tamás halála után hogy alakult az életed?
E. Ş.: – A 2015-ig tartó időszakban számos magyar barátot szereztem. A „ragasztó” Tamás volt köztünk, de a halála után is megmaradt a zenei kapcsolatom a többiekkel, többek között Sudár Balázssal, Csörsz Rumen Istvánnal, Guessous Majda Máriával, s bővült is a baráti kör Török Tillával, Janurik Timeával, vagy Bársony Bálinttal. Velük azóta is szoktam zenélni Magyarországon és Erdélyben. Külön érdekesség, hogy a zenei életem főleg Magyarországra összpontosul, itthon ritkán adok koncerteket, s ha igen, akkor is magyar vonatkozású eseményeken, legtöbbször két nyelven.
Yunus Emre Intézet, Budapest, Kobzos Kiss Tamás emlékkoncert, 2025 (© fotó: Török Máté)
T. M.: – Ennek mi a fő oka?
E. Ş.: – Itthon orvosként dolgozom, kevés időm van másra. Bár a 2010-es évek elején megalapítottuk az Isztambuli Magyar Kulturális és Baráti Társaságot, aminek három évig volt is egy klubhelyisége egy kora bizánci épületben. Számos rendezvényt szerveztünk ott, de nem bírtuk utána kifizetni a bérleti díját. Megboldogult barátomnak, Beder Tibornak köszönhetően, annak idején ajándékba kaptunk egy székelykaput a Háromszék Társaságtól, mely az erdélyi Haszmann-testvérek műhelyében készült (Szerk.: Haszmann Pál és Haszmann Viktor a székelyföldi művelődéstörténet és múzeumalapítás kiemelkedő alakjai, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum alapítói), ami a bérlemény lejárta után İzmitbe került a Thököly Imre Emlékház kertjébe.
Az Isztambuli Magyar Kulturális és Baráti Társaság
székelykapuja Isztambulban (c) fotó: Csörsz Rumen István
T. M.: – Hálásak lehetünk magyarként azért, hogy törökként, Törökországban a magyar kultúrát is terjeszted. Honnan jött, hogy elkezdjél törökre fordítani magyar nyelvű könyveket?
E. Ş.: – Az Isztambulba kerülő székelykapunak a történetét leíró könyvet fordítottam le elsőként törökre. Miután elkészültem a fordítással, megjelenés előtt elküldtem Sudár Balázsnak, (Szerk.: magyar történész, turkológus, énekmondó, Kobzos Kiss Tamás tanítványa volt) hogy lektorálja azt. Nagy örömömre nem talált benne sok hibát, s ez fellelkesített annyira, hogy mást is elkezdjek önszántamból fordítani.
Az Isztambuli Magyar Kulturális és Baráti Társaság
klubhelye a 2010-es években Isztambulban (c) fotó: Csörsz Rumen István
T. M.: – Ekkor jött az Egri csillagok lefordításának ötlete?
E.Ş.: - Igen. Már korábban feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nincs lefordítva ez a regény törökre, miközben másik 19 nyelvre már ezt megtették, s a török–magyar együttélés időszakában játszódik. Ez történelmi, irodalmi hiba!
Megismerkedtem Aktürk Éva műfordítóval, magyar tanárral, aki húsz éve költözött ide, Isztambulba. Megkértem, segítsen ebben a munkában, s örömmel vállalta. Így született meg másfél év alatt Gárdonyi Géza Egri csillagok című művének a török fordítása, ami azóta több kiadást is megélt.
T. M.: – Most mit fordítasz?
E. Ş.: – Szabó Magda egyik regényét. De fordítottam azóta több történelmi művet, köztük Csörsz Rumen István és Sudár Balázs Török hadizene Magyarországon című kötetét is (Macaristan'da Mehter Müziği, 2016).
Erdal Şalikoğlu, 2025 (© fotó: Török Máté)
T. M.: – Ezek szerint a mindennapjaid része lett a magyar nép. Hogy képzeljük el egy napodat?
E. Ş.: – Hétköznap 4-ig dolgozom orvosként, 5 körül érek haza, majd találkozom a családommal, s vacsora után leülök fordítani éjjel 1-ig, 2-ig. Nagyjából így teltek a napjaim az elmúlt években.
T. M.: – És a zene hol helyezkedik el a napirendben?
E. Ş.: – Zene nélkül nem menne a többi sem. Több szálon kapcsolódok most is a magyar és a török énekmondókhoz. A Közép-Anatóliai Kappadókia egyetem (Nevşehir Hacı Bektaş Veli Egyetem) munkatársai az ásik hagyományt kutatják, aminek keretében velem is együttműködnek. Több ázsiai régióban gyűjtik fel a kortárs énekmondók előadásait, de az ötletem alapján a magyar énekmondók is bekerültek ebbe a gyűjtőkörbe. Hamarosan Magyarországra utaznak ebből a célból, s több felvételt készítünk majd az adatbázis számára. A magyar Zeneakadémia Népzene tanszéke is partner ebben a vállalkozásunkban.
A Yunus Emre Intézetben, a Budapesti Török Kulturális Központban rögzítjük majd ezeket a felvételeket, melyeket egy Kobzos Kiss Tamás emlékkoncert követ a helyszínen.
T. M.: – Hamarosan megjelenik egy lemezed Csörsz Rumen István kiadásában Útitársak címmel. Mit hallhatunk majd rajta?
E. Ş.: - Kobzos Kiss Tamás műfordításait és a közösen játszott török és magyar énekeket idézi fel a lemez több előadó-közreműködő segítségével.
T. M.: – Köszönöm a beszélgetést! További áldott utat kívánok!
----
(A beszélgetés ideje: 2025. április 25. / helye: Isztambul / Köszönöm a szöveg lektorálását Erdal Şalikoğlunak és Csörsz Rumen Istvánnak!)
Hozzászólások