Keresés
  • matetorok

Dévai Nagy Kamilla

„Fontos számomra ma is, hogy visszakapják a határon túli diákok az önmagukba vetett hitet, és megismerjék a múlt szépségét, s így térjenek vissza az otthonukba."


Dévai Nagy Kamilla, 2021 (fotó: Török Máté)

Dévai Nagy Kamilla Liszt Ferenc-díjas előadóművész, énekes, a Krónikásének Zenede alapítója és tanára népdalénekesként kezdte pályáját, de az énekelt versekkel is fiatalon foglalkozni kezdett. 1996-ban alapította meg a Krónikásének Zenedét, melyben otthont adott az énekes-gitáros képzésnek, és segítette a határon túlról érkezett fiatal tehetségeket abban, hogy megtalálják előadói hangjukat.

Török Máté: – Kedves Kamilla! Kérlek beszélj egy kicsit a családi hátteredről. Dévai Nagy Kamilla: – Erdélyben fogantam és „csempészáruként” érkeztem Magyarországra. A szüleim részéről erdélyiek vagyunk, de Budapesten nőttem fel. Anyai ágon egyrészről Makkai Sándor író, püspök leszármazottai vagyunk, s így tartozik a családunkba Makkai László történész, Makkai Ádám költő és Ignácz Rózsa írónő. Édesanyám másik családi ága a Böjthe ág Csíkszentdomokosról. A névegyezés miatt egy találkozás alkalmával derült ki, hogy Böjte Csaba testvérrel harmadfokú unokatestvérek vagyunk.

Édesanyám végtelenül tehetséges ember volt. Festőművész, író vagy énekes lehetett volna belőle, de érettségi után hozzáment Édesapámhoz, aki úgy gondolta, hogy a Műszaki Egyetem matematika professzoraként egyedül is el fogja tudni tartani a családját. Ezért Anyukámat nem is hagyta dolgozni, s ennek köszönhetem, hogy csodálatos gyermekkorom volt. Számtalan közös élményeink egyike, mikor hazalátogattunk Erdélybe, s nádfonás közepette hallgattam a nénikék s a leányok énekét.


T.M.: – A zene része volt a családi életeteknek? D.N.K.: – A zene szeretete az egész családban benne volt és van. Emlékszem, hogy Nagymamám milyen csodálatosan énekelt, és a közös éneklés része ma is a nagycsaládi találkozóknak. Igazán szépen szóló családi kórusunk van most is (nevet), amit nyaranként a balatoni házamban meg is hallgathatok. Az Édesanyám egészen kamaszkoromig katonaballadákat, ősi balladákat, népdalokat, magyar nótákat, történelmi dalokat, históriás énekeket énekelt nekem esti mese gyanánt. Így öntudatlanul szívtam magamba azokat a dalokat, amit akkoriban nem is nagyon lehetett énekelni. Édesapám pedig már kicsi gyermekkoromban ölébe ültetett, s mesélte az operák és szimfóniák történeteit, s többször a zene ringatott álomba. Ennek az lett a következménye, hogy kisgyerekként karmester szerettem volna lenni…


T.M.: – Milyen hangszeren tanultál játszani gyerekként? D.N.K.: – Zongorázni kezdtem először, de ennek érdekes története van. Nem volt zongoránk. Egyik osztálytársam járt zongoraórára a Szilágyi Erzsébet Gimnázium mellett lévő Kosciuszkó Tádé utcai zeneiskolába, ahova én mindig elkísértem. Kinn az ablak alatt hallgatóztam. Egyik alkalommal, amikor sokadszorra elrontott valamit Évi, dühösen bekiabáltam az ablakon, hogy „Nem hallod, hogy nem jó?” Ekkor kinézett Erzsi néni, a zongoratanár és meglátott engem. Beinvitált, kifaggatott s megkérdezte, nem szeretnék-e zongorát tanulni. Így kerültem be egy májusi napon Sebestyén Erzsi nénihez zongorát tanulni. Mivel nem volt pénzünk zongorára, nem nagyon tudtam hol gyakorolni. Néha felmehettem zongorázni Éviékhez, de ez kevés volt nekem. Egy hatalmas TV dobozból csináltam magamnak papírzongorát. Mivel látták rajtam a szüleim, hogy nagyon szeretek zongorázni, nagy nehézségek árán vettek egy Bösendorfer zongorát. Egy hónap alatt megtanultam a félévi anyagot, így együtt vizsgázhattam a többi zeneiskolással. Később lelkesedésem alábbhagyott, mert többször is eltörtem a kezeimet. Ezek után fordultam a gitár felé.


T.M.: – Mikor volt ez? D.N.K.: - Valamikor 1963 körül. De nem nevezném gitározásnak azt, amit műveltem. Egy Cremona gitárt letettem az asztalra, s úgy pengettem, mintha citera lenne. Azt se tudtam, hogy kell normálisan fogni (nevet). De nem adtam fel, s egy idő múltán már meg lehetett hallgatni azt, amit játszottam. Egy osztálykirándulásra el is vittem magammal, s végigénekeltem egy teljes estét, elsősorban a korabeli slágereket. Éjjel, mikor már majdnem mindenki aludt, fenn az emeletes ágyon elkezdtem pötyögni a gitáron a „Zöld erdőben, sík mezőben” kezdetű virágéneket, s rájöttem, hogy ez illik igazán a gitárhoz. Hevesen dobogott a szívem, csodás volt a felismerés. És ekkor az osztály legvagányabb tagja csendesen megszólalt, hogy „MÉG”.

Tulajdonképpen ez a MÉG volt az a kezdőlökés, ami megerősített, s a népdalok irányába terelt.

Azon az estén jöttem rá, hogy az Édesanyámtól tanult dalok, balladák felbontásos kísérettel mennyivel szebbek azoknál, amiket addig énekeltem divatból. Ezek után lettem népdalhívő.


T.M.: – Milyen néven hívtak téged akkor? D.N.K.: – Anikó. Nagy Kamilla Anikó néven anyakönyveztek. Később, férjem után Dévai Györgyné lettem, s a jogosítványomba már így került a nevem, de a személyimben maradtam Nagy Kamilla Anikó. Más okmányomban pedig Dévainé Nagy Kamilla volt írva. Egyszer megállítottak a rendőrök és fejüket vakargatva hivatalosan felszólítottak, hogy találjam már ki, hogy is hívnak. A Belügyminisztériumba kellett mennem névváltoztatásra, így lettem hivatalosan is Dévai Nagy Kamilla.


T.M.: – Érettségi után milyen pályára készültél? D.N.K.: – 11 éves korom óta tanár szerettem volna lenni. Nagyon szerettem a magyart, a franciát és a történelmet, így elsősorban a magyar–francia szakos tanár szakot tűztem ki célul magamnak. Amikor az érettségi évének februárjában be kellett adnom a jelentkezést, mégis a Zeneakadémia ének és karvezetés szakát jelöltem be, pedig se zongorából, se szolfézsból nem volt megfelelő a tudásom. Az utolsó fél évre magántanuló lettem, és csak zenetanulással foglalkoztam. Szolfézst Póczonyi Mária (Kodály- és Bárdos Lajos növendék) és a zongorát Varjú Irma tanárnő (egykori Bartók Béla növendék) segítségével. Nagyon sokat tanultam és küzdöttem, de abban az évben – kevéssel ugyan –, de lemaradtam a felvételről. Nem bántam, mert úgy voltam vele, hogy legalább a gyorsan megszerzett tudásomat el tudom mélyíteni, s a következő évben majd biztosan be fogok kerülni. A felkészülési esztendőben, 1968 őszén rendezték meg a „Nyílik a rózsa” népdal- és nóta- TV-vetélkedőt, ahol én voltam az első olyan előadó, aki gitárkísérettel énekelt népdalt. Kaptam hideget is, meleget is a zsűri tagjaitól, de az egész ország megismert és megszeretett. Ebben az időszakban jöttem rá, hogy vannak olyan népdalok, amelyek „megengedik” a gitárkíséretet, ilyenek például a csángó dallamok, de vannak olyanok, amelyekhez nem szabad gitárral közeledni. Így elmentem kutatás céljából egy kórustársamhoz, Domonkos Péter Pál népzenekutató lányához, Máriához, akivel a Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórusban énekeltem sokáig Mohayné Katanics Mária vezetésével. Ő a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Osztályán dolgozott. Amikor megérkeztem, még nem volt benn. Miközben vártam rá, találkoztam Rajeczky Béni bácsival, Sárosi Bálinttal, Vikár Lászlóval és egy idő után megszólított egy ősz hajú úriember, s kérdezte, miért jöttem. Elmondtam, hogy népdalok után érdeklődöm, mire ő azt válaszolta, hogy ő is tud nekem segíteni. Kiss Lajos népzenekutató volt az idős úriember, aki a Délvidékre vándorolt székelyek által őrzött népdalokat kutatta. Elkezdett beszélgetni velem, leült a zongorához, kérdezgetett, s egy idő után rájöttem, hogy ő most tulajdonképpen arra kíváncsi, mennyire vagyok felkészült. Azt hiszem, elég jól sikerült az egy órás rögtönzött „vizsga”, mert utána a hívására az MTA Népzenekutató Csoportjában dolgoztam egy évig, mint tudományos segéderő.

Heti ezer népdal ment át a kezem alatt, rengeteget tanultam, s nagyon sokat köszönhetek annak az egy évnek.

A „Nyílik a rózsa” után sok fellépésre hívtak, a „Röpülj páva” TV-vetélkedőre már automatikusan beválasztottak, pedig akkoriban kifejezetten nem szerettem volna énekes lenni, csakis tanár. Ekkor alakult ki az az „ötös-fogat”, a Halmos–Sebő duó, Faragó Laura, Ferencz Éva, Budai Ilona és én, akiket sokszor lehetett hallani a rádióban, televízióban, és akikkel együtt sokat tettünk a népzene megismertetéséért.


T.M.: – Ezek szerint mozgalmasan telt el az érettségi utáni éved. Mi történt a következő évi felvételin? D.N.K.: – Igen, nagyon mozgalmasan telt el az az év. 19 éves koromban már otthon voltam a rádióstúdiókban, országosan ismerték a nevemet a különböző vetélkedők által, s többször, nagy nevekkel, Török Erzsivel és Béres Ferenccel énekelhettem a Zeneakadémia nagyszínpadán. Ezek után mentem újra felvételizni. Ez három napig tartott. A bizottság elnöke Szőnyi Erzsébet zeneszerző volt. Maximális pontszámot értem el, de mégsem vettek fel azzal az indokkal, hogy túl jó a hangom arra, hogy csak tanítsak, próbáljam meg az opera tanszakot… Ez az ominózus mondat hangzott el pontosan: Ne vegyem el a helyet azok elől, akik csak tanítani tudnak. Én már sínen vagyok, elismert énekes… Ez még ma is fáj. Sőt, ez az egész életem legnagyobb szakmai fájdalma. Később ezt Szőnyi Erzsébettel megbeszéltük, elmondta, hogy jót akart nekem...


T.M.: – Furcsa belegondolni abba, hogy miért dönthettek így. Lehetett valami politikai oka szerinted? D.N.K.: – Ebbe még nem gondoltam bele. Fogalmam sincs. De ez a tapasztalat azt váltotta ki belőlem, hogy egyáltalán nem akartam zenét hallgatni, s hirtelen felindulásból elmentem a Zrínyi nyomdába offset fényképésznek (szerk.: egykori nyomdaipari tevékenység, újságok, oldalpárok nyomás előtti előkészítése), ahol többek között a Rádióújságot is készítettük. Többször előfordult, hogy a saját műsoraimat, a saját nevemet szedtem ki az aktuális lapra. Elment a kedvem a fellépésektől is, de azért az irodalmi estekre elmentem, ahol igazán nagy nevek árnyékában játszhattam, Sinkovits Imrével, Latinovits Zoltánnal, Bessenyei Ferenccel, Hofi Gézával. Ennek köszönhetően az terjedt el rólam, hogy csak igazán minőségi előadásokban veszek részt. Nem sokáig bírtam a nyomdában, hiszen tudtam, hogy én tanítani szeretnék. Póczonyi Mária segítségével Vecsésre mehettem képesítés nélküli tanárnak. Emlékszem, hogy egy bordó-fehér színű Simson Star motorral jártam, hátamra akasztva a gitár. Első osztálytól nyolcadikig tanítottam éneket.

Ez volt az életem egyik legboldogabb időszaka. Még ma is, ötven év elteltével megkeresnek az interneten egykori tanítványaim.

Dévai Nagy Kamilla, 2021 (fotó: Török Máté)


T.M.: – Mennyi ideig tanítottál ebben az iskolában? D.N.K.: – Sajnos csak egy évig, mert a kérelmemet elutasították a minisztériumban, hogy folytathassam ezt a munkát. A tanítás mellett kértem azt, hogy a korábbi 20 pontos felvételim alapján Szegeden, a Tanárképző Főiskolán levelező úton tanulhassak. Karácsony napján – akkor még járt a postás – érkezett a válasz. A hivatalos értesítésben ez állt: „Kérelmét elutasítottuk. Aláírás: Orbán László miniszterhelyettes sk.” Ennyi. Zárult a kapu a tanítás kapcsán. Viszont az éneklés felé kitárult újra.


T.M.: – Utána mi történt? D.N.K.: – Férjhez mentem (szerk.: Dévai György villamosmérnökhöz, akitől két gyermek született, Dévai Balázs Áron és Dévai Bálint Ábel), és mivel nem volt túl sok pénzünk, a Rajkó Zenekar hívására csatlakoztam hozzájuk azzal a feltétellel, hogy én csak egyedül a gitárommal éneklek a műsorokban. 1970-től 73-ig voltam a Rajkó Zenekar szólistája. Nagyon sok fellépésünk volt határon innen és túl. Még az amsterdami Concertgebouw-ban, a londoni Albert Hallban, s a New York-i Carnegie Hall-ban is énekelhettem. Nemzetközi szinten is megismertek, Németországban lemezen is megjelenhettem. Több ezres tömegeknek énekeltem, de alapvetően továbbra is a tanítás járt állandóan a fejemben. A nagy felismerés egy Pécs melletti faluban történt, Kémesen, ahol egy előadáson egy húsz versszakos balladával kezdtem a műsort. Két férfi az első sorban sutyorgott közben arról, hogy milyen jó a miniszoknyám, meg a hímzett csizmám, s egyáltalán nem figyeltek a zenére. Ekkor énekelve lesétáltam a színpadról, s eléjük állva, gitáromat a fejük közé illesztve, mélyen belenézve a szemükbe fejeztem be a dalt. Néma csend lett a teremben. A közönség tudta, amit én nem, hogy épp a pártelnököt és a TSZ elnököt nevelem...

Akkor éreztem meg, hogy mekkora hatalma és felelőssége van az előadónak. Hogy semmi sem fontosabb annál, hogy mit és milyen hittel és milyen odaadással énekel az ember.

Onnantól kezdve úgy gondoltam, hogy tanárként is jelen lehetek a koncerteken, s el is szoktam mondani két ének között, hogy miért szép az aktuális dal vagy vers, ki és miért írta, mi benne az érték. Azóta vagyok igaz hittel és boldogsággal a színpadon. Mert adhatok. Mert szolgálhatok. Mert taníthatok.


Dévai Nagy Kamilla az Új Tükör címlapján, 1980. február 3.


T.M.: Ekkor már énekeltél megzenésített verseket is? Honnan jött a versek iránti vonzódásod? D.N.K.: – 11 éves voltam, amikor eltörtem a gerincemet, s közel egy évig ágyhoz voltam kötve. Ez idő alatt rengeteget olvastam és tanultam. Olyat is, amit nem 11 évesen szoktak olvasni. Így már akkor közel kerültem a versekhez. Jómagam is írtam, meg is jelentek ezek az Úttörő, meg az Ifjúság című újságokban. Majd később népdalénekesként nagy titokban először Balázs Béla verseire kezdtem dallamokat írni, ezeket évekig csak a fiókomban rejtegettem. Később, mikor a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán felfedezték, hogy históriás énekeket, Balassi- és Csokonai-verseket is énekelek a műsoraimban, felkértek különböző műsorokba közreműködőnek. Más költők verseinek megzenésítésével is foglalkoztam már akkoriban. Egyik alkalommal előadás előtt dúdolgattam az éppen születőfélben lévő Kalász László versére írt dalomat, amikor Szersén Gyula (szerk.: színművész) a háttérből megkérdezte, hogy mit dudorászok, ez neki tetszik. Elénekeltem. Ezután kezdtek el érdeklődni a megzenésítéseim iránt az irodalmi osztály szerkesztői, s elindult a verséneklő karrierem, amelynek alapját a népzene ihlette. Ez 1976-ban volt.


T.M.: – Miért kezdtél bele a versek megéneklésébe? D.N.K.: – Azért, mert a gyönyörű versmegzenésítések mellett olyan rossz prozódiával énekelt verseket is hallottam, s gondoltam, megpróbálom kijavítani. Először a szöveget kell értelmezni, az a fontos, hogy a dallam a verset szolgálja. A költő mondanivalóját kell kiemelni. Ha egy jó dallam érkezik meg először, ahhoz inkább új verset kell írni, s nem ráerőltetni egy meglévőre. És végtelenül fontos, hogy gyönyörű magyar nyelvünket megfelelőképpen használjuk. Beszédben sem szeretem a slendriánságot, de szóvéget elnyelni, hangsúlyt rossz helyen énekelni bűn. Csak olyan ruhát szabad egy versnek adni, amely jól áll rajta.

Csak azért, mert van egy jó dallamom, nem szabad ráerőszakolni egy versre...

T.M.: – Említetted a hosszú balladákat már, s tudom azt is, hogy mennyi verset, éneket ismersz. Milyen módszert dolgoztál ki arra, hogy emlékezzél ennyi szövegre és dallamra? D.N.K.: – Számomra is érdekes, hogy a 20-30-40 évvel ezelőtt írott dalokat is el tudom énekelni hibátlanul. A szöveg el tud homályosulni, de a dallam, az akkord megvan. A zenei memóriám ma is nagyon jó, iskolámban, a Krónikás Zenedében mindig fejből tanítok mindent. S pont emiatt van az, hogyha egy vershez érkezik egy dallam, akkor szinte beég az első változat az agyamba. Ha sokat foglalkozom vele, át tudom formálni, de mégsem érzem tökéletesnek. Ezért vannak versek, amelyeknek megzenésítéséhez egyszerűen nem mertem még hozzákezdeni, nem tudom, mit kell még megéljek, hogy méltó dallamot találjak rájuk. Van vers, amelyhez szinte azonnal kipattan a megfelelő zene, s van olyan, amelyiket évekig hordozok magamban, érlelem, kóstolgatom, várom a megfelelő hangulatot.


T.M.: – Ezeket a dalokat már hosszú évek óta tanítod is. Magát a verséneklést is szeretted volna iskolai keretek között oktatni pályatársak segítségével. Így született meg a Krónikásének Zeneiskola, ami ma a Krónikás Zenede nevet viseli, de sajnos az iskola akkreditálása nem sikerült. Mi is ott ismerkedtünk meg 1996 végén, s a Misztrál is abban az időszakban alakulhatott meg az iskola berkein belül. Mi váltotta ki belőled az iskola létrehozásának a gondolatát? D.N.K.: – Az iskola kezdete egy autóbalesethez köthető, amiben szinte lebénultam, s nem is akartam tovább élni. Ez 1996. január 22-én, A magyar kultúra napján történt. Két napig kómában voltam, majd hónapokig Visegrádon a Gizella Szanatóriumban, mai nevén a Szent Kozma és Damján Rehabilitációs Szakkórházban lábadoztam. Ide hozták el az összetört autóban megtalált gitáromat, ami a puha tokban sem tört el, és még a hangolást is megtartotta, pedig kint -20 fok körüli hőmérséklet volt, a szanatóriumban pedig +25 fok. Ez semmiképp sem volt érthető, s jelnek fogtam fel. Akkora lelki töltést adott ez, hogy elkezdtem minden belső erőmet a gyógyulásomra használni.

Az is megfogalmazódott bennem, hogyha már nem tudok újra színpadra állni, akkor legalább elkezdhetek végre tanítani, s így fogalmazódott meg bennem mindenféle pedagógiai kötöttségek nélkül az iskola gondolata.

Dévai Nagy Kamilla, Szörényi Levente és a Krónikásének Zenede hallgatói Pomázon, 1996 (fotó: Török Máté)


T.M.: – Mi volt a célod az iskolával? D.N.K.: – Nagyon sok helyre hívtak zsűrizni vetélkedőkre, versmondó- versenyekre, és láttam, hogy mennyi tehetséges, de kallódásra ítélt fiatal él a világban. Szerettem volna ezeket az embereket összegyűjteni, s valami olyat kínálni nekik, ami segítheti őket abban, hogy megtalálják az útjukat. Ehhez segítségül hívtam számos pályatársat, kollégát, jó barátot tanítani, s az első tanári gárdában volt többek között Radványi Balázs, Huzella Péter a Kalákából, Wacha Imre beszédtanár, Sáry László zeneszerző, Mádi Szabó Katalin énektanár, majd később csatlakozott Schmidt Ferenc gitáros-énekes tanár, majd régebbi tanítványok is jöttek már gitáros éneket tanítani, mint például Tóbisz Tinelli Tamás a Misztrálból. Az iskola indulásához sikerült támogatókat találni, s az oktatás a Magyarok Házában kezdődhetett meg 1996 őszén. Még mankókra támaszkodva nyitottam meg a Krónikás Zenedét. Elsősorban határon túlról érkezett magyar fiatalok fedezték fel maguknak ezt az oktatást, mely egész Európában egyedülálló módon képzi az énekes-gitáros előadóművészeket. Hosszan sorolhatnám, ma már mennyien lettek felnőtt művészek, akik színházaknál, az Operaháznál vagy az Operettszínháznál játszanak. Későbbiekben az anyagiak előteremtése és a helyszínek megtalálása igencsak nehéz lett, s a saját pénzemből is rengeteget áldoztam arra, hogy tovább tudjon működni az iskola. Emiatt idős édesapámmal és a gyermekeimmel is többször konfrontálódtam. Ahogy az előbb mondtam, számos növendék határon túlról érkezett, akiknek az étkezését, szállását is biztosítanom kellett valahogy. Volt olyan időszak is, amikor eladtam rózsadombi lakásomat, és én is egy rozoga békásmegyeri épületben együtt laktam a diákokkal. A világítást, fűtést, fürdőszobákat kellett kialakítani. Délelőtt kőművesmunkákat végeztünk, talicskáztuk a sittet, délután tanultunk. Alul voltak a tantermek, irodák, az emeleten a „Kandúrlakok”, meg a „Leányok kuckói”. Onnan jártunk együtt az előadásokra. Fontos számomra ma is, hogy visszakapják a határon túli diákok az önmagukba vetett hitet, és megismerjék a múlt szépségét, s így térjenek vissza az otthonukba. A „lerománozás”, vagy „leszlovákozás” után igazán tudják meg azt, hogy mi az, hogy magyar.

Fontos, hogy őrizzük a hagyományainkat és új hagyományokat is teremtsünk.

Dévai Nagy Kamilla és a Krónikásének Zenede hallgatói, San Fransisco, 1999 (fotó: Török Máté)


T.M.: – Nem érezted annak a fontosságát, hogy akkreditált intézmény legyen a Krónikás Zenede? Ilyen iskola sajnos még a mai napig sincsen. D.N.K.: – De, fontosnak éreztem, és éjszakákon keresztül próbáltam tanmeneteket írni az első időkben, de az általam kigondolt struktúrát egyik meglévő oktatási rendszerbe sem lehetett belehelyezni. Falakba ütköztem. Át kellett volna alakítanom az egész Zenedét a már meglévő zeneiskolák mintájára. Fel kellett volna adnom a lényeget. Például egy zeneiskolában nem lehet mozgásórát tartani vagy beszédgyakorlatot. Nem lehet egy diáknak 3 gitártanárja, illetve olyan, hogy gitáros-énekes tanár hivatalosan nincs is, pedig az általam elképzelt struktúrában ezek nagyon fontos elemek. És sajnos itt is problémát okozott a tanári végzettség hiánya. Megkérdőjelezik, hogy milyen jogon tanítok, pedig hitem szerint ez az én igazi területem. Amit a színpadon át lehet élni, megéltem;, 53 éve vagyok a pályán, s ezek a tapasztalataim biztosítják azt, hogy van mit mondanom az új generációknak.


T.M.: – Kívánom, hogy egyszer állami szinten is elismert oktatása legyen a verséneknek és az énekmondásnak. Számos olyan pályatárs van még rajtunk kívül, aki valamilyen módon kapcsolódott a Krónikások családjához. Hálás köszönet a 25 éve, negyedszázada rendületlen hittel végzett munkádért! Milyen terveid vannak az iskolával kapcsolatban? D.N.K.: – Szeretnék egy olyan embert találni, aki minden gazdasági terhet levesz rólam, s igazgatóként segíti az iskola útját, s én már csak taníthassak... Tudod, ebből az iskolából nem lehet nyugdíjba menni, ebből csak kihalni lehet...


Dévai Nagy Kamilla, 2021 (fotó: Török Máté)


T.M.: – Van olyan vers, ami valami miatt fontosabb neked a többinél? D.N.K.: - Igen, Adytól az Áldásadás a vonaton… ezt a verset évtizedek óta nem merem megzenésíteni. Nem merek nekiállni, de nagyon-nagyon szeretném még jól, megfelelő köntösbe öltöztetni...


T.M.: – Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!


(A beszélgetés ideje: 2021. január 3. / helye: Budapest / Köszönöm a szöveg lektorálását Dévai Nagy Kamillának és Sudár Annamáriának!)

#verséneklő #DévaiNagyKamilla #népdalénekes #KrónikásénekZenede #beszélgetés #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté

103 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

© 2020-2023. versenekmondo.hu I © Török Máté I Minden jog fenntartva! I Adatkezelési tájékoztató

  • Black Facebook Icon