Csörsz Rumen István

„A régizene nem múzeum”

Csörsz Rumen István, 2025 (© fotó: Török Máté)

Faludi Ferenc-, Kiss József- és Martinkó András-díjas magyar irodalomtörténész, Tinódi-lant díjas régizenész, énekmondó, a Musica Historica együttes művészeti vezetője, a magyar régizenei élet egyik meghatározó alakja és zenei kiadója. Tudományos kutatásai, alkotó- és előadóművészete szorosan kapcsolódik egymáshoz, közösségteremtő és koordinátori habitusa és az elődök életművének alapos ismerete számos területen segíti a műfaj XXI. századi továbbélését.

Török Máté: – Jól dokumentált az eddigi szakmai pályád az interneten, s látható és olvasható, mennyi mindennel foglalkozol. Ha valaki megkérdezi, mi a munkád, mit szoktál válaszolni?

Csörsz Rumen István: – Mindig ugyanazt mondom: irodalomtörténész vagyok és zenész. A kettő össze van nőve. Az egyik a polgári szakmám, a másik az, amitől az vagyok, aki lehetek.

T. M.: – A munkahelyed mennyire fogadja el azt, hogy muzsikusként is dolgozol, alkotsz?

Cs. R. I.: – Maximálisan. 24 éve dolgozom kutatóként. A munkahelyemet kezdetben még MTA Irodalomtudományi Intézetnek hívták, ma pedig HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetnek. Teljesen elfogadják a zenei életemet, sőt számos olyan alkalom van, amikor zenészként is részt vállalok konferenciákon, könyvbemutatókon, születésnapokon, s néha közösen muzsikálunk a kollégákkal.

T. M.: – Egy író és egy pszichológus szülő egyetlen gyermekeként nőttél fel. Milyen volt a gyerekkorod?

Cs. R. I.: – Már korán megéreztem, hogy más ritmusban éltünk és másról beszéltünk, mint sokan. Hosszú beszélgetéseknek lehettem tanúja, amit felnőttek egymással folytattak, például jelen voltam a Sírig tartsd a pofád 2. kötetének több interjújánál. Még gyerek voltam, amikor anyámat elkezdték itthon is hívogatni a betegei, s ha nem ő vette fel a telefont, először velem beszélgettek, amíg oda nem jött. Sok olyan dologról hallottam már fiatalon, ami nem rám tartozott. Ma is úgy érzem, hogy körülvesz egy olyan világ, ami szorosan nem tartozik hozzám, s aminek az irodalom az egyik kijárata.

Apám nagy mesélő volt, meséket improvizált nekem, amiket fel is vett. Ezeket a felvételeket a mai napig őrzöm szalagon. Anyám nagyon értett a költészethez, együtt készültünk fel a szavalóversenyekre. Maga is írt verseket, sőt énekeltük is azokat. Verbális művészetek vettek körül, mégis fiatalon inkább a képzőművészettel szerettem volna foglalkozni, rajzzal, művészettörténettel és régészettel.

Csörsz István és Fűri Anna (fotó: Csörsz Rumen István)

T. M.: – Azért volt benned ez a vágy, hogy ne azt csináld, amit a szüleid?

Cs. R. I.: – Kicsit azért, igen. Meg azért is, mert láttam, hogy az, amit ők választottak, nehéz pályák, s nagyon igénybe veszi őket emberileg. Apám a dokumentumkönyvei által lett híres, bár mást is írt bőven. A történetei mögött számtalan hosszú beszélgetés húzódik meg, amelyekben mások osztották meg vele a legszemélyesebb titkaikat. Anyámnak az egész hivatása hasonló bizalmi helyzetekről szólt.

T. M.: – Mégis az irodalomnál és a kultúra közvetítése mellett kötöttél ki. 

Cs. R. I.: – Igen, mivel én ebben a bizalmas befogadásban nevelkedtem. Azért lettem olyan, amilyen vagyok. Bizalmi helyzetnek tekinthetjük az irodalomhoz való viszonyt is, hiszen a leírt szöveget követve olyan dolgokra láthatunk rá, ami bár mindenki számára olvasható, mégis a legbelsőbb lényeget tudja megmutatni. Ha elmondasz vagy elénekelsz egy verset, előjön a mondandója abból a hallgatásból, ahová a betű azt elrejtette. Mondhatni: feloldódik. Sok nehéz sorsú költő versei hordoznak olyan üzenetet, amit ő „csak” kiírni tudott önmagából, de elmondva, elénekelve már kollektív segítséggé tud válni valamilyen helyzetre.

T. M.: – Színes gyerekkorod lehetett, és érezhető, hogy a szüleiddel jó kapcsolatod volt. A kortársaiddal milyen volt a viszonyod?

Cs. R. I.: – Igen, a szüleimmel nagyon jó volt a kapcsolatom, de a kortársaim borzasztó különcségnek tartották azt, amit én itthon természetesnek éltem meg. A Kosciuszko Tádé utcai Zenei Általános Iskolába jártam, muzikális emberek közé, de az ízlésünk nagyon különbözött 11-12 éves korunkban. Kevés barátom volt, magányos voltam a köreikben, de cserébe a világot szívtam magamba, faltam a könyveket, a lemezeket, és sok helyre elmentem „körbenézni”.

Csörsz Rumen István, 1984 (Csörsz Rumen István Archívum)

T. M.: – Milyen típusú könyveket olvastál?

Cs. R. I.: – Mindenfélét. Sokat olvastam az ókorról, mert egy időben azzal akartam foglalkozni. A családdal kétszer is eljutottunk Görögországba kempingezni. Pénzünk sose volt a szüleim hivatása miatt, de mindig megéltünk valahogy. A nagymamám is velünk élt, besegített a családi költségvetésbe. Görögország felé az autóban néha madzag tartotta az ajtót, és kilyukadt a tankunk, de meghatározó volt Korinthoszban korinthoszi oszlopot érinteni, s személyesen látni a múltból megörökölt kincseket.

T. M.: – Szerettél volna testvért?

Cs. R. I.: – Igen, szerettem volna… de mivel nem lett, magam éltem úgy, mintha több gyerek lennék. Nyughatatlan individualista voltam, sokat dumáltam, sok mindenbe belevágtam, ontottam a rajzokat.

T. M.: – A rajzolás megmaradt?

Cs. R. I.: – Nem, de majd eljön az idő, amikor újra fontos lesz. Most az a részem, ami a filcet fogta, fotókat készít.

T. M.: – Édesapád is szeretett fotózni.

Cs. R. I.: – Igen, valaha operatőr szakra is felvételizett. Az írás mellett kötött ki, de más pályát is választhatott volna. Édesapja állatorvos volt, aki reál műveltségű embert szeretett volna belőle faragni. Anyai ágon kézügyességet örökölt, amit kamatoztatott is, mert műszerész végzettséget szerzett, s idős koráig szeretett fából szobrokat faragni.

T. M.: – Zenélt is, ha jól tudom. Onnan jött a zenei késztetés?

Cs. R. I.: – Igen, szaxofonos volt egy kaposvári zenekarban, de Budapesten az ipari technikum mellett, ahol műszerészként végzett, felvették az akkor friss jazzkonziba trombita szakra. Gitározni is tudott, s tőle tanultam a legtöbbet, amit a gitárjátékról tudok. Lehetett volna hivatásos zenész, de végül nem úgy alakult. Engem is féltett ettől a pályától.

T. M.: – Meddig tartott a „magányos” korszakod?

Cs. R. I.: – Amíg hasonló emberekkel nem találkoztam. Pontosan negyven éve, 1985 februárjában hallottam először élőben Kobzos Kiss Tamást, későbbi mesteremet a Vers és dal a Várban című rendezvényen a Zenetudományi Intézetben. A nevét már ismertem, de akkoriban én még egy mezei csellista növendék voltam, annak se a legjobb. Ráadásul épp abba akartam hagyni a csellózást, mert rájöttem, hogy gitárszerű hangszeren szeretnék játszani. A cselló mellett éjjel-nappal furulyáztam, s ha lett volna furulyaoktatás (ami csak második osztályig volt), ma az lenne a fő hangszerem. Tanár híján felvételekről hallgattam le és játszottam el szólamokat a Czidra László-lemezekről. Később anyám is megszerette ezt a hangszert, s együtt játszottunk otthon népzenét.

Akkor hallottam először a Kecskés együttest a Visegrádi Palotajátékokon. Volt, hogy az emberek gyűrűjében játszottak, nemcsak a színpadon. Meghatározó volt látni az arcukat, a lelkesedésüket.

Abban maradtunk a szüleimmel, hogy keresek a cselló helyett valami mást, amit szívesen tanulok. Ekkor történt, hogy sétáltunk a Várban az utcán, s egy kapualjból kihallatszott a duda és a tekerő hangja. Kiderült, hogy épp a Budavári Általános Iskolában tart toborzót az Óbudai Népzenei Iskola, amit akkor még III. kerületi Állami Zeneiskola Népzenei Tagozatának hívtak. Akkor láttam először, hogy gyerekek is játszanak ilyen hangszereken, nemcsak Sebőék a táncházakban, s hogy ilyet tanulni is lehet. Ráadásul nemcsak óbudai gyerekek jelentkezhettek. Ősszel bekopogtam a zeneiskola ajtaján. 11 éves voltam.

T. M.: – Akkor az 1985-ös év mindenképp meghatározó volt az életedben. Milyen hangszerre jelentkeztél a zeneiskolába? Rögtön felvettek?

Cs. R. I.: – Amikor megkérdezték, milyen hangszeren szeretnék játszani, azt mondtam, bármelyiken, mindegyiket szeretem. Először beküldtek Havasréti Pálhoz, mert az ő szobája volt a legközelebb, de sajnos betelt már addigra a tekerő tanszak, így ő tovább irányított Lányi Gyurihoz, aki a dudát tanította. Ott még volt egy hely, de amikor meglátott, azt mondta, hogy nem volt még ilyen fiatal tanítványa. Ettől függetlenül kezembe nyomta a saját hangszerét, s kíváncsian várta, mit kezdek vele. Nem ájultam el, amikor felfújtam, így az első „vizsgán” átmentem. Kitüntetett pillanat volt. Elővettem a tarisznyámból az összes egyebet, amit hoztam, okarinát, furulyát, s eljátszottam rajtuk mindent, amit addig megtanultam hallásból. Ezek után felvettek, aminek nagyon örültem, s elkezdhettem a tanulmányaimat. Úgy éreztem, hogy a duda mutatja meg nekem, hogyan kell rajta játszani, s akkor döbbentem rá arra, hogy valami olyat hordozok magamban, amit addig nem tudtam semmire használni.

Csörsz Rumen István, 1986 k. (fotó: Dormán László)

T. M.: – Megtaláltad a közösségedet?

Cs. R. I.: – Igen. Hétről hétre egyre jobban éreztem magam velük. Kicsit idősebbek voltak, de hasonlóan gondolkodtak. Pár hét alatt mindenkit megismertem, aki ma is nagy hatással van a munkámra. Gyuri a kobzát is gyakran kölcsönadta.

T. M.: – Említetted, hogy édesapád az improvizált meséit felvette szalagos magnóra, s te is számos hangfelvételt őrzöl különböző korokból. Miért volt fontos számodra az előadások efféle megőrzése?

Cs. R. I.: – Épp azért, mert magnós családból jövök. Apám magnóval járt mindenhova riportozni, sőt írt novellákat is, én ugyanígy felvettem, amit csak tudtam. Még 1985-ös Kecskés-koncertem is van a hangtáramban. Ezekből nagyon sokat tanultam, mert otthon ezerszer vissza tudtam hallgatni, kézzel vagy írógéppel írtam le a szövegeket jól-rosszul. Utólag kielemeztem a hangszerelést, a szerkesztést. A mai napig tudom, ki mikor és melyik koncerten játszott egy-egy dalt, s melyik felvételen hányadik számot kell keresnem. Koncerteken azt is figyeltem, hogyan néznek össze a zenészek egy-egy dal elkezdésénél: Kecskésék, a Mandel Quartet, a Camerata Hungarica. Ezeket a praktikákat ott tanultam meg.

T. M.: – XVIII–XIX. századi költészettel foglalkozol irodalomtörténészként. Miben különbözött az akkori irodalom a maitól?

Cs. R. I.: – Egy irodalomtörténész „kontextust vadászik”, de ne feledjük, hogy az irodalomfogalom és a kontextus is eltért koronként. Vajon értjük-e azokat az utalásokat, amit ők értettek és leírtak? Miért épp ezeket a szavakat, rímeket használta Csokonai, Arany vagy a névtelen közköltők? Ehhez sok háttértudásra és intuícióra van szükség.

Nagy szerencsém, hogy olyan tanáraim és mestereim voltak minden iskolában, akiknek inni lehetett a szavát. Madocsai László volt a magyartanárunk a Radnóti Gimnáziumban, s tőle azt hallottam, hogy nincs az irodalomban titok, illetve ha van, akkor az mindenkire tartozik. Ne tekintsük zárt doboznak az irodalmat, merjük olvasni, s kiérteni belőle a nekünk szánt tartalmat.

T. M.: – Versek között nőttél fel és versekkel foglalkozol a mai napig. Volt, hogy te magad is írtál?

Cs. R. I.: Igen, többnyire nagyon rossz hangulatban. Egy részük vállaltan parafrázis [http://www.naputonline.hu/wp-content/uploads/2017/12/naput189.pdf#page=19], és írtam néhányat régi és népi dallamokra. Próbáltam eltanulni nagy költőink stílusát is. Pilinszky például nagy hatással volt rám, bár sok bajom is volt vele. Az ő szavaival több verset írtam, s egy időben azzal is szórakoztam, hogy költők, tanárok hangját utánoztam (osztálytársaim örömére), így pilinszkysen is tudtam beszélni.

A régi művészek egymást tekintették mesterüknek, s kicsit utánozták is egymást. Nem volt szerzői jogi probléma azzal, ha valaki egy kicsit – főleg pályakezdőként – „nyomokban Csokonait is tartalmazott”. Ám ezt ma csak alapos kutatással tudjuk feltárni.

T. M.: – A költői és írói pályán gondolkodtál valaha?

Cs. R. I.: – Igen. Apám nagyon szerette volna, hogy író legyek, de nem lettem. Mindig azt éreztem, hogy az író nemigen csinálhat mást. Ha író vagy, az egész világot íróságodon keresztül látod, ami áthangolja a látásod, a szaglásod, a tapintásod. A költészetet viszont nem ilyennek látom. Onnan mindig van menekülési lehetőség más világok felé is. Kamaszkoromban ennek ellenére írtam egy regényt, egy 12. századi trubadúr képzelt életrajzát és apámmal van egy közös mesekönyvünk is. Nem tartom lehetetlennek, hogy valamikor újra írjak.

T. M.: – Szándékosan választottad kutatási területnek azt a kort, aminek a zenéjét is játszod?

Cs. R. I.: – A régizene világa hozta, hogy a régebbi költészettel foglalkozzak irodalomtörténészként is. A kettő összekapcsolódik, s mivel az adott kor dallamait, verseit, alkotóit, előadóit is megismerhettem, segít, hogy össze tudjam kötni az egykorú alkotásokat. Mai napig mosolygok azokon a filmeken, ahol kortévesztő, gagyi zenei betétek vannak. Amikor az Egri csillagokat néztem a moziban, már tudtam, ki volt Tinódi. A XVIII. századot 1994 óta kutatom mélyebben, többek közt Küllős Imolával közösen adtunk ki több száz énekszöveget és variánsaikat.

T. M.: – Milyenek voltak a tanulóévek Óbudán?

Cs. R. I.: – A színpadi rutinomat mind ott szereztem, mert amint elkezdtem, bedobtak a mélyvízbe, s rengeteg előadáson kellett játszani. Ez fokozódott, amikor Kobzos Kiss Tamás odakerült 1986-tól mint koboztanár. Ő azt vallotta, amit René Clemencictől (Szerk.: osztrák furulyaművész, 1928–2022) tanult: ha már meg tudod fogni a hangszert, el is igazodsz rajta valamennyire, akkor minden színpadi szituáció megoldható, s ezt kell gyakorolni. Ha hasonló helyzetbe kerülök tanárként, ezt a módszert mutatom meg én is.

Óbudai népzenészekkel, balról Berán István, 1986 (fotó: Csörsz István)

T. M.: – Gyermekként már egy lemezen is játszottál.

Cs. R. I.: – Igen. Szerencsés vagyok, hogy egy Hungaroton által kiadott vinyl lemezen működhettem közre. 1987 nyarán Tamás meghívott a Régi Magyar Betlehemes lemezre dudálni és csengettyűzni.

A Rákosszentmihály–sashalmi református templomban akkoriban több Hungaroton lemez készült. Egyik héten a zenéket, másik héten a szövegeket rögzítették. Dabasi Péter volt a zenei rendező, akinek munkásságát már ismertem, és hát együtt játszhattam a példaképeimmel. Ez a tapasztalat olyan iskola volt, amit padban ülve nem lehet megtanulni. A Rádióban is készült velem egy önálló Nyitnikék-műsor, Dimény Judit volt a szerkesztő, Tamás pedig végigülte velem a felvételt…

Ekkoriban az iskolánk udvarára készítettem egy krétarajzot Tamásról és képzelt zenésztársairól, köztük leendő önmagamról, hárfával. Sok évig megvolt, aztán lebontották a falat. Az említett regénybe is beleszőttem egy kicsit, mert a főhős két vándorzenész távoli támogatását élvezi, akik egyszer szándékosan nála felejtik a hangszerüket.

Csörsz Rumen István krétarajza az iskola falán, 1987 (Csörsz Rumen István Archívum)

T. M.: – 11 évesen kezdted a tanulmányaidat Óbudán, s három évvel később, 1988-ban megalapítottátok a Musica Historica régizenei együttest a barátaiddal. 14 évesen erre ritkán van példa, ráadásul azóta szünet nélkül létezik és alkot az együttes. 

Cs. R. I.: – A vágy bennem, hogy régizenét játsszak másokkal, addigra erősen megérett. Népzenei formációk már alakultak Óbudán, s Tamás műhelyében felbukkantak régizene iránt érdeklődők, de ilyen együttest nem terveztünk ott alapítani. Épp elvégeztem a nyolcadik osztályt, amikor az iskolai fiúkórus néhány tagjával, valamint Pálfai Marci barátommal nyáron elhatároztuk, hogy együttest alapítunk. Erről még alapító okiratot is szerkesztettünk 1988. július 20-án, Illés napján.

T. M.: – Mi volt az első felállás?

Cs. R. I.: – Rövid ideig Keönch László hegedült nálunk (Szerk.: később a Makám együttes ütőse), Zsolt Péter volt a harsonás, aki basszista volt a kórusban, Pálfai Márton énekelt és gitározott, én főleg kobzoltam, lantoztam, furulyáztam és énekeltem. Úgy terveztük, hogy négy évig nem lépünk fel, csak tanulunk, utcazenélünk és kalapozunk, amivel feltöltjük a zenekari kasszát. Ebből nem lett semmi, mert már 1989-ben elkezdtük felvenni a francia forradalom emlékévére szánt kazettánkat Magyar, ülj lóra! címmel, amihez már Nyitrai Peti (Szerk.: Arasinda) is csatlakozott citerával, töröksíppal. Végül nem fejeztük be a felvételeket, pedig komoly szerkesztési koncepciót dolgoztam ki…

T. M.: – Közben elindult a gimnázium. Ott is ennyire aktív voltál?

Cs. R. I.: – Magyar–történelem fakultációra jártam a Radnótiba, de nem voltam soha éltanuló. Szívesen tanultam, ami érdekelt, a többin meg túl akartam lenni. A zenébe viszont nagyon beleástam magam, hiszen az ember 15 évesen elég ambiciózus. A régizene egy virágoskert, aminek nem látod a végét. Annyi minden van benne, ami játszható – de kell hozzá némi kitartás, hogy amihez nincs kotta, megcsináld. Folyamatos játéknak tekintettem, amikor melodiáriumokból (Szerk.: 18. századi kéziratos dalgyűjtemények), kulcs nélküli kottákból írtam át és ritmizáltam dallamokat.

T. M.: – Mikor indult be a koncertezés a Musica Historicával? Más együttesekben is játszottál?

Cs. R. I.: – 1990-től állt össze az első olyan formáció, amivel már aktívabb volt a Musica Historica. Sudár Balázs, Szabó Dániel, Huszárik Kata, Széplaki Zoli és én. Zoli azóta is meghatározó tagja az együttesnek furulyásként, fuvolistaként, énekesként. Mellette játszottam még két zenekarban. Az egyik a Csobán volt, amiben komoly potenciált éreztem, s amivel népzenei feldolgozásokat játszottunk. Mi lehettünk volna a Vízöntő (Szerk: Vízöntő együttes, 1972–2000) „kisöccse”. Az ott született dalokat szeretném egyszer felvenni, ne maradjanak dokumentálatlanul. Szerencsére témaőrző kazettafelvétel maradt róluk. Volt egy gimis zenekarunk is, a DATIV, verseket és saját dalokat énekeltünk folk-rock stílusban.

Végül a Musica Historica maradt, mert belecsöppentünk a kilencvenes évek magyar régizenei átrendeződésébe, amiben elég komoly szerep jutott nekünk. Kazettákat, majd 2001-től CD-ket adtunk ki. Palócz Réka és Kasza Roland is már 30 éve játszanak velünk, Kovács Attila (táv-tagként Miskolcról) már 14 éve, Pribay Vali 10 éve, Szilágyi Marci lassan 5 éve.

Musica Historcia, 1993 (fotó: Lugosi Lugó László)

T. M.: – Hol érzed ma a magyar régizene helyét? Mit tartasz fontos feladatnak?

Cs. R. I.: – A régizene folyamatosan küzd az emberek spontán reakcióival. Néha unalmasnak tartják, néha túl hosszúnak, néha idegennek. El kell érnünk, hogy ez a műfaj ma is megtalálja a helyét, s megérezze a hallgató az igazi mélységeit. Tehetnénk többet azért is, hogy buli legyen koncertre menni. Annak idején mi is buliból jártunk Kecskés-koncertekre anyámmal, ölemben a nyikorgó magnóval.Nekünk szerencsénk volt az 1980–1990-es évek élményeivel, hiszen láttuk a nagyokat testközelből próbálni, kurzusokra járhattunk hozzájuk, együtt koncerteztünk. Megtanulhattuk a módszereket, miként keressünk játszani valót a tengernyi anyagból. Nagy felelősség, hogy ma mit adunk elő, mit adunk át a közönségnek, hiszen nem volt minden remekmű, ahogy ma sem az. A régizene egy tágas jégpálya, amin roppant könnyű fenékre esni, még ha nagyon könnyedén mozogsz is.Fontos feladat az utánpótlás nevelése, amiben örömmel részt vállaltunk. Mindenki máshol tanít, de a Csíkszeredai Régizene Nyári Egyetemen 2008 óta közösen is.

T. M.: – Lassan negyven éve működik az együttes, s a tagok, a műfaj sajátosságai miatt, mást is csinálnak, máshol is zenélnek ahhoz, hogy megéljenek. Ráadásul különböző városokban éltek. Mi a fő indíttatás amellett, hogy zenélni szeretnétek?

Cs. R. I.: – A jelenlegi felállásban rajtam kívül mindenkinek van zenei diplomája. Azok a zenésztársaim, akik előtte kémiát, matematikát vagy jogot tanultak, főállású zenésszé, zenetanárrá képezték át magukat. Ők immár a saját pályájuk tapasztalatait hozzák be az együttesbe, s már nem fontos annyira, hogy az én (rög)eszméim határozzák meg a zenekart, ami kezdetben jellemző volt. Viszont a sokfajta elfoglaltság beszűkíti a közös alkotásra használható időt.

T. M.: – A szűkülő közös idő ellenére állandó megújulás látható nálatok, számos új dallal a repertoárotokban. Miért fontos ez számodra?

Cs. R. I.: – Szeretném, ha nem korlátozódnánk arra, ami már megszületett. Még akkor sem, ha már az is elég sok. A régebbi, de még fel nem vett dalaink rögzítése is a kötelességünk. A zenész által képviselt univerzum a fontos, nem is az, amit aznap eljátszik. Deák Endre, lantos barátom (Szerk.: a nagykárolyi Collegium vezetője, 1952–2012) mondta: nem azt hallod egy koncerten, hogy milyen kottát rakott ki az illető, hanem azt, hogy hány kottája van otthon. Ezt a jelmondataim közé sorolom. Hallatszik a játékodon, ha van képed a régi magyar költészetről, a régi okszitán líráról, a reneszánsz harmóniavilágról, a középkori habitusról… Egy zenedarabot a kontextusával együtt kell eljátszani, s ebben Kecskés András vagy Czidra László hatalmas mesterek voltak. A helyszín szintén ihlető lehet: játszhattunk Rodostóban és a duinói tengerparton, Balassi életének szinte minden színhelyén, Mátyás király kolozsvári szülőházában, olasz várakban és hazai templomokban…

T. M.: – Van a régi zenében sláger?

Cs. R. I.: – Van, persze. És ha valamit 30 éve játszol, akkor úgy érzed, nem mehetsz haza egy koncertről anélkül, hogy az ne szólaljon meg. Viszont a hangszerelés és az aznapi felállás mindig változik.

T. M.: – Kobzos Kiss Tamás halála után te rendezted kötetbe az életművét. Miért volt számodra evidens, hogy ezt megcsináld?

Cs. R. I.: – Ebben a feladatban összeadódott a dokumentatív természetem, a zenészségem, és az, hogy mindig nagyon figyeltem őt és gyűjtöttem a felvételeit. Nehéz, beteg hónapjaiban meg is kért, hogy kezdjünk valamit az ő kallódó hagyatékával, amiről úgy beszélt, hogy „létrehoztam valamit, ami már rég nem az enyém”. Azért felemelő ez az örökség, mert azt látod benne, hogy valaki az átkozottul bonyolult Magyarországon meg tudta sokszorozni a tehetségét és még át is tudta adni a tudását egy rövid élet alatt.

Kobzos Kiss Tamás-emlékkoncert a vörösberényi református templomban, 2024. november 9.

(Csörsz Rumen István Archívum)

T. M.: – A mi generációnknak másként kellett ismerkednie a régizenével, a versénekkel, mint Tamásék generációjának. Te hogy látod ezt?

Cs. R. I.: – Nem hasonlítható a miénk az övékhez ebben a tekintetben sem. Nekik külföldről kellett Bob Dylant vagy a Beatlest adaptálni Magyarországra és kialakítani a saját stílusukat. Nekünk az adatott meg, hogy mindez már körülvett minket Kalákástul, Sebőstül, Kobzos Kiss Tamásostul és még sorolhatnám. Mi belenőhettünk abba, amit ők ültettek. Azok a fák ma is teremnek!

T. M.: – Az énekelt vers „mai” műfajában is alkotsz. Rálátsz a hazai verséneklő szakmára és a régizenei világra egyaránt. Látható, hogy van átjárás a kettő között, de különböző csoportok tartoznak közéjük. Szét lehet választani a két korból származó verséneklést? Mi az, hogy énekelt költészet a XXI. században?

Cs. R. I.: – Én nem tudom szétválasztani, s nem gondolom, hogy ezek nagyon más műfajok lennének. Bizonyos szabályokat illik így vagy úgy betartani. Azok a régizenészek, akiknek egy régmúlt korból származó énekelt vers csak egy dokumentum, amit el kell énekelni, sokkal többet kínlódnak azzal, hogy miként legyen mai a régi alkotás. Abban nem hiszek, hogy úgy kéne egy XVII. századi verset előadni, mintha ott, abban a korban élnénk. Ha egy régen született verset ma zenésítünk meg az akkori eszközökkel („összeházasítjuk egy dallammal)”, az kortárs versmegzenésítés. És ha szólamokat írunk egy hajdani dallamhoz, mai beavatkozás. Összemosódnak a határok.

T. M.: – Te hogy zenésítesz meg egy mai verset? Van módszered?

Cs. R. I.: – Ugyanúgy nyúlok egy mai vagy egy régi vershez: kontextust keresek, zenei szövetet próbálok kihallani belőle. Igazából az előadó „dallamtérképe” tükröződik a dalon, függetlenül attól, hogy mit és hogyan játszik. Ha színpadra áll, neki a mai emberhez kell szólnia. A régizenével sem egy múzeumot kell építeni. Valójában minden, amit jól megírtak régen, az ma is él. Csak jól kell játszani.

T. M.: – A kutatás és a zenélés mellett oktatóként is dolgozol több egyetemen. A Zeneakadémián, a Népzene Tanszéken milyen órát tartasz?

Cs. R. I.: – Vakler Anna felkérésére 2018-ban egy Repertoárismeret nevű tárgyat kezdtem tanítani, ma Népzene kontextusban a neve. Van benne művelődéstörténet, a populáris kultúra történeti szociológiája, irodalom- és variánstörténet.

Csörsz Rumen István, 2025 (© fotó: Török Máté)

T. M.: – Kolozsváron is ezt tanítottad óraadóként?

Cs. R. I.: – Nem, ott egy évig bölcsészeket tanítottam a magyar szakon: Populáris irodalom a régi Európában – a közköltészettől a kiadott népköltési gyűjteményekig sok minden szóba került. Ezen kívül tartottam verstanórát, amit valaha az ELTE-n Szepes Erikától és Horváth Ivántól tanulhattam. Az egészben szerintem a játék a fontos: közösen írtunk szonettet, és kórusban énekeltük a metrikus ódákat. Az énekelt költészet régen és ma című szemináriumon pedig épp az volt a téma, hogyan énekeltek egykor és ma verseket. Elemeztük ugyanazon vers különböző megzenésítéseit, sőt teljes albumokat mint kompozíciókat is, hogy ki, mit, miért csinált úgy, ahogy. Nagyon izgalmas volt. Főleg azt megtapasztalni, miként áll ehhez a műfajhoz az ifjú közönség, aki nem ezt hallgatja állandóan.

T. M.: – Ez a szeminárium miért nem ismétlődik meg minden évben?

Cs. R. I.: – Csak egy évig voltam óraadó, de bárhol szívesen folytatnám. Azért is jó egy ilyen lehetőség, mert meg kell ismernünk egymás munkáját. Ez része az identitásunknak. A régi kultúrát és irodalmat az elődök örökségének ismerete határozta meg. Ma pedig az segít, hogy amit ez a műfaj terem, nekünk imitációs bázisként szolgál. Ott van a bőrünk alatt A fekete ember, a Villon-lemez (Szerk.: Kaláka együttes felvételei), Sebőék és Kobzos életműve.

T. M.: – A Csíkszeredai Régizene Nyári Egyetem már szóba került. Mikor jártál ott először? Hogy képzeljük el ezeket a találkozókat?

Cs. R. I.: – Épp harminc éve járunk oda, de maga a fesztivál az 1980-as évektől működik, s ez Közép-Európa legkorábbi régizenei fesztiválja. Olyan embereket látsz ott a régizene világából, mintha a Rolling Stones jönne játszani Csíkszeredába, ráadásul testközelből. Eljött például René Clemencic, az egyik matuzsálem, akire mindenki felnézett, s nemcsak a tudásáért, hanem azért is, mert az embereket a saját „valamiségükben” erősítette meg a Clemencic Consort tagjaként. A Hortus Musicus, René Zosso, a mai világsztárok (például az Into the Wind) mind megfordultak Csíkban. Ez nemcsak egy fesztivál a sok közül, annál sokkal több. Egy héten át minden nap koncertek hallgathatók, s 2008 óta kurzusokon is részt lehet venni délelőttönként. Ezeken tanítunk mi is a Musica Historica tagjaival. Általában 80–100 diák szokott eljönni.

T. M.: – Hogyan kerültél, kerültetek oda 1995-ben?

Cs. R. I.: – Váli József, Tamás (Szerk.: Kobzos Kiss Tamás) régi barátja hívott meg minket a Musica Historicával zenélni, a Balassi-műsort játszottuk. Hatalmas élmény volt. A koncertek után egyik este reneszánsz, moldvai és gyimesi táncház volt az alagsorban, Kecskésékkel közösen. Közben ellopták az útlevelemet, így amikor a többiek reggel hazaindultak a mikrobusszal, én „ott ragadtam”. De mint később kiderült, ez egy olyan lehetőség volt a számomra, amiből jó, ha tízévenként van egy. Napokon keresztül olyan emberekkel lehettem együtt, akikről előtte nem is hallottam. Összebarátkoztam az erdélyi régizenei mozgalom alakjaival, többek között Deák Endrével, Öllerer Ágnessel, Macalik Arnolddal és Filip Ignáccal. Útlevél híján belépést nyertem az erdélyi régizenei galaxisba, amitől azóta se tudok eltávolodni. A feleségemet is ott ismertem meg.

A Musica Historica és Kobzos Kiss Tamás a Csíkszeredai Régizene Nyári Egyetemen, 2014

(Csörsz Rumen Archívum)

T. M.: – A feleséged kolozsvári születésű, szintén irodalomtörténész végzettségű, s a számos közös tevékenységetek közül az egyik a reneszánsz tánc.

Cs. R. I.: – Igen. Reneszánsz táncházakat is tartunk, ahol ő a táncmester.  A kolozsvári Amaryllis együttes egyik alapítója volt, ami a mai napig működik. 

T. M.: – 2023-ban jelent meg az a Balassi Bálint verseit tartalmazó kiadvány, melynek mellékleteként az összes költeménye hallható zenében, a te előadásodban. Hogyan jött az ötlet?

Cs. R. I.: – Egy könyvkiadó kért fel erre a feladatra, de már korábban is úgy éreztem, hogyha ennyi időt eltöltöttem ezzel a műfajjal, akkor kötelességem felvállalnom. Hat és fél óra lett a teljes játékidő, de nem gondolom, hogy ezt bárki végig is hallgatja. Tinódi összkiadását 2006-ban Szabó István és Kobzos Kiss Tamás vette fel, kilenc és fél óra műsoridővel. Sokat tanultam belőle. Példaértékű, ahogy Tamás egy költemény 47. és a 147. versszakát is tökéletes kiejtéssel énekli. Merthogy – érti…

T. M.: – Miért épp Balassi, amellett, hogy erre kértek fel? Hol vetted fel ezt a sok dalt?

Cs. R. I.: – Azt gondoltam, hogy ezzel tartozom Balassinak, mert a régizenét miatta kezdtem el tanulmányozni. Tartoztam vele apám emlékének is, aki mindig azt mondta, hogy csak nívós dolgokat kell játszani, mint például Balassi. Hasonlót mondott kedves tanárom, Szentmártoni Szabó Géza. Tartoztam vele az eltávozott barátaimnak, mestereimnek is, Kobzos Kiss Tamásnak, Kátai Zoltánnak, Kuncz Lászlónak. Munkámmal a vers- és énekkedvelő közönséget, illetve a szakmát is szolgálni szeretném, mert Balassi költészetéhez és korához orientációt adhat.

A felvételt magam készítettem. Régi iskolámban, ahol az egész pályámat kezdtem (ma Szent Gellért Általános Iskola és Gimnázium), kaptam nyáron egy üres termet, és oda mentem délutánonként a kis felvevőmmel és összesen 14 hangszerrel. Nem volt könnyű megcsinálni. Nemcsak fizikailag volt megterhelő, hanem érzelmileg is. Vannak versek, amelyeket ha végigénekelsz, megnémulsz egy időre.

T. M.: – Van hasonló vállalásod mostanában?

Cs. R. I.: – Igen, Arany János dalgyűjteményének (1874) teljes föléneklése is folyamatban van, részben a Musica Historicával, részben szólistaként.

T. M.: – Kutatóként, gyűjtőként, dalgyűjtőként a hivatásod a tárgyakra is kihat? Azt tudom, hogy számtalan hangszer boldog tulajdonosa vagy.

Cs. R. I.: – Igen, de azokat nem gyűjtöm, hanem csak nem tudok ellenállni nekik. Ha azt kérdezik, hány hangszeren játszom, azt válaszolom, hogy az teljesen mindegy, mert a lényeg, hogy ők hányan játszanak rajtam. Több hagyatékból kaptam és vettem hangszereket, nálam van Kobzos Kiss Tamás nászajándékba kapott fidulája, régi gitárja, egy kollégám édesapjának több hangszere, s persze azok, amiket én vásároltam az elmúlt negyven évben.

T. M.: – Főleg pengetős hangszereket látok a falon, de fúvósként is aktív vagy a mai napig.

Cs. R. I.: – A pengetősök között én mindig kicsit fúvós leszek, a fúvósok között mindig kicsit pengetős, a zenészek között mindig kicsit bölcsész, a bölcsészek között pedig mindig kicsit zenész. Szabó István példája meghatározó számomra: én mindenekelőtt continuo-játékos vagyok, együttjátszó, függetlenül a hangszertől. Nagyon szeretek kísérni, mert olyankor szabadnak érzem a szólistákat. Ha egyedül játszom, akkor az egyik felem kíséri a másikat.

Csörsz Rumen István a Regejáró Misztrál fesztiválon, 2021 (© fotó: Török Máté)

T. M.: – Úgy tudom, hogy több olyan hangszered is van, amit te magad faragtál, készítettél.

Cs. R. I.: – Apám nagyon szeretett faragni. Az összes szobrot ő faragta, amit itt látsz, így az indíttatás tőle jött. Tőle tanultam meg az alapokat, aztán évtizedekig nem fogtam vésőt. Apám halála után a szentendrei ház kertjében elkezdtem ezzel én is foglalkozni. Részben az ő félbehagyott faragásait próbálom befejezni, részben új hangszereket készítek (fidulát, rebeket, zergekürtöt). Ha faragok, közben meditálok, s kicsit magamat is faragom.  

T. M.: – A hangszerekről már szó esett, de a kutatói munkád részeként sokezres könyvtár és lemezgyűjtemény is körbevesz. A 70-es, 80-as években milyen lemezekhez jutottál hozzá?

Cs. R. I.: – Apámnak volt egy kollégája az Izotóp Intézetben, Illy József, aki zenésznek indult, majd fizikus lett. Hamar fölfedezte a zenei érdeklődésemet, s minden hétre összekészített nekem egy-egy zacskó lemezt, hogy hallgassam meg. Ezek főleg régizenei és népzenei lemezek voltak. Miután ezeket átmásoltuk kazettára, visszaadtuk, és rengeteget hallgattuk utána a kazettákat. Nagyon sokat tanultam azokból a felvételekből. Az élet úgy rendezte, hogy ma az összes, akkor kölcsönbe kapott lemez itt van nálam, mert Jóska bácsi nekem ajándékozta őket, amikor megromlott a hallása. Kincsként őrzöm azóta is őket, s igazi zenei csemegék vannak köztük. Máig etalon számomra a madridi Atrium Musicae felvétele 1976-ból, a Musica Iucunda. Ha rossz kedvem van, azért hallgatom meg, ha jó kedvem van, akkor azért. A borító képe épp azt a hangulatot sugározza, amiről ez a régizenei műfaj szól számomra: közvetlenség, családi hangulat, közösségben megélt pillanat, zenei alázat, egy körasztal mellé telepedve. Ha egy kicsit ilyenné váltunk a Musica Historicával, ennek is köszönhető, s ha nem, erre törekszünk. Ha csak egy ilyen lemezt sikerül csinálnod, nem dolgoztál hiába.

T. M.: – Ha már szóba került a lemezkészítés, megkérdezném azt is, miért tartottad fontosnak, hogy te magad is régizenei kiadóvá válj?

Cs. R. I.: – A mai lemezkiadás már máshogyan működik, mint amikor mi elkezdtünk zenélni. Ebben a műfajban a legtöbb lemez önfinanszírozással készül, s a kiadó csak a nevét és a kapcsolatait adja hozzá, de még így is van, amikor beleszól az alkotói koncepcióba. Ezért gondoltam, hogy miért ne lehetnék én magam a kiadónk. Az első lemez, ami saját kiadásban jelent meg, 22 éve volt a Musica Historicával. Most már több mint húsz kiadvány kiadója lehetek.

T. M.: – Mi indokolja ma még a fizikai lemezkiadást? Mi a következő album, ami megjelenik nálad?

Cs. R. I.: – Ez egy misszió. Mindenki tudja, hogy üzleti szinten nem éri meg, nem is ezért csinálom. De fontosnak tartom azt, hogy megmaradjon valakinek a játéka azok közül, akikre felnézünk, s a saját produkcióinknak is hangzó lenyomata legyen. A borító információi sokat segíthetnek a megértésben, hátha ma is kézbe veszi olyasvalaki, amilyen én voltam kölyökkoromban.

A legfrissebb Buda Ádám lemeze, melyen édesapja, Buda Ferenc verseit énekli. Tavaly jelent meg Róka Szabolcs dupla szólólemeze és Szabó István Bakfark-válogatása. Idén elkészül Erdal Şalikoğlu új albuma és a Musica Historica tizedik CD-je.

T. M.: – Mennyire tartod fontosnak a dalok sorrendjét egy lemezen vagy egy koncerten?

Cs. R. I.: – Nagyon szeretek sorrendeket csinálni. Szerintem sokat árul el arról, mit gondol az előadó. Jó számai mindenkinek lehetnek, de az is zeneszerzés, hogy miként rakod őket egymás után. Ugyanaz a vers mást ér jó és rossz társaságban.

Egy igazán szép album úgy volt kitalálva régen, amikor még A és B oldala volt a lemeznek, hogy a B1-es (Szerk.: Első dal a B oldalon) dal nagyon más volt, időnként szöges ellentéte az A1-es nyitószámnak. Ebben annyira hiszek, hogy a lemezeink szerkesztésénél elképzelem a B1 helyét, miközben ma már nincs is olyan. Ugyanilyen fontos az A3, mert azt már úgy hallgatod, mint a lemez ismerője az A1 és az A2 után.

T. M.: – Lesz utánpótlás a magyar régizenei mozgalomban? Vagy verséneklésben? Van, aki ezt akarja csinálni?

Cs. R. I.: – Régizenész utánpótlás szerencsére van. Lantot, kobzot, furulyát már alapfokon, középfokon és felsőfokon is tanulhatsz itthon. A kurzusok telt házzal működnek. A világon tízszer annyi régizenész van, mint a nyolcvanas években. A szabadabb műfajok, akár a kortárs énekelt vers, kicsit rosszabb helyzetben vannak, mert azt mindenkinek magának kell kitalálnia.

T. M.: – A Musica Historica a főcsapás a zenei pályádon, de más formációkban is játszottál, játszol a kezdetek óta, bábszínházaknak is írtál zenét. A Csobánról már szó esett, de kérlek, említsük meg a többit is. 

Cs. R. I.: – A Carmina Danubianában 1992 óta játszunk együtt Juhász Katival és Szabó Zolival, drága barátunk, Orczi Géza halála után is folytatjuk. A Falkafolkban tíz évet muzsikáltam balkáni népzenét, amit szintén nagyon szeretek és ahol sokat tanulhattam. 1996-tól pár évig a Zabula együttesben játszottam énekelt verseket. Sáfrán Csaba szerezte a zenéket, én főleg a hangszerelésben segítettem. (A zenekar ma új tagokkal dolgozik, de néha vendégeskedem náluk; ideje lenne felvenni ezeket a remek Ladányi-, Utassy- stb. dalokat!) Színházi és bábszínházi zenéket is írtam és írok. Az első közös munkánk Rumi Lacival, aki erre felkért, a Hófehérke története volt 2001-ben Kecskeméten, középkori zenével. Van egy oratóriumszerű tervem is Hérodotosz nyomán, amit már 1988 óta meg akarok írni, és egyszer majd csak megteszem. A színházon keresztül a régizenét természetesebbnek érzem. Tallián Mariannal és Lázár Balázzsal is több közös zenés, irodalmi műsort állítottunk össze. Miquèu Montanaróval szintén közös műsoron dolgozunk, ami hatalmas megtiszteltetés. Néha úgy érzem, mintha öt ember életét élném egyszerre…

A Carmina Danubiana és Mazura János (tuba), 2008 (fotó: Frankl Aliona)

T. M.: – Kívánom, hogy még hosszú évtizedekig bírd a magad által diktált tempódat tartani mindenki örömére. Milyen terveid vannak még a közeljövőben?

Cs. R. I.: – Érzem magamban még azt a muníciót, amit nem használtam semmire. Jó volna egyszer egy kisebb zenekarral eljátszani a saját versmegzenésítéseimet vagy azokat a progresszív folkszámokat, amiket 16 évesen játszottam, és ma csak a fejemben szólnak. Anyám verseiből is önálló lemezt készítek, a fele már elkészült.

Csörsz Rumen István, 2023 (© fotó: Török Máté)

T. M.: – Kobzos Kiss Tamásra mint egyik mesteredre emlékeztél a beszélgetésben. Ma már téged is van, aki mesterének tart. Mit jelent számodra ez a szó?

Cs. R. I.: – Én azt kaptam ajándékba a sorstól, hogy szinte nyüzsögtek körülöttem azok, akikre föl lehetett nézni. Ma is a 12 éves ember a mércém, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, s legbelül azzal az énemmel beszélgetek. Ha ő kiröhögi a mai önmagamat, akkor sajnos félek, hogy igaza van. Nem szabad önelégült vén krampusznak tűnnünk az akkori önmagunk szemében. Hiszen ha ő nem jönne oda hozzánk, akkor a mai fiatalok sem.

Tamás a Gergely-járás bevezetőjében ezt énekelte, amikor 12 éves voltam: jó mesterünk vagyon, kit Isten megáldjon, ki minket vár. Akkor nem tudtam, hogy ő maga várt minket…

T. M.: – Köszönöm a beszélgetést!

----

(A beszélgetés ideje: Szent Gergely napján, L. Kecskés András születésnapján, 2025. március 12-én / helye: Budapest / Köszönöm a szöveg lektorálását Csörsz Rumen Istvánnak!)

#verséneklő #régizenész #népzenész #irodalomtörténész #CsörszRumenIstván #MusicaHistorica #beszélgetés #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté